Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 9. szám - Orosz István: Emlékek apámról IX.
45 talán arra utal, hogy nem mindenütt aratott osztatlan tetszést, de ott a suliban mintha jól ellennének vele. Nem egy Canova, de mégiscsak ez az ország első köztéri szobra. (Török András barátom úgy pontosítja, az ország első, nem egyházi megbízásból készült köztéri szobra.) A születésnap táján eltávolítják róla a felesleges kiegészítőket (tüllszoknya, kamikáze-bandázs, bohócorr), és a diákok illőn megkoszorúzzák. Az érettségi találkozókon meg a nosztalgiázó öregdiákok. A címeres diáksapkát akkor szüntették be, amikor elsős lettem. Viseltünk helyette svájcisapkát az antennába fűzött kétfilléressel, mert azért meg kellett valahogy különböztetni magunkat az „ellengimnazistáktól”, a bányaisoktól. Sokadszor fogalmazok többes szám első személyben, olykor azt is kimondom, hogy „mi”, de emlékezetemben mégis inkább egy magányos kamasz képe jelenik meg. Már a Czollner téren is megérintett, aztán a gimnáziumba kerülve még jobban éreztem valami szplínes egyedüllétet. A pszichológusok által leírt, és bizonyára sok kortársamat elérő serdülőkori krízist megerősítette egy objektív körülmény, hogy tényleg idegenek voltunk a városban. Mindkét iskolában azt tapasztaltam, hogy az új osztálytársak és a párhuzamos osztályokba járó diákok régtől fogva ismerik egymást, hisz évszázadok óta Kecskeméten élő családok leszármazottai voltak. Nekem egyáltalán nem éltek rokonaim a városban, így többnyire irigykedve, de olykor talán már az egyediség büszke öntudatával gondoltam azokra, akiknek voltak. Utcák és terek nevében fedeztem föl egy-egy iskolatársam családnevét, és persze éreztem a megkülönböztetett helyzetet, mennyire rokontalan vagyok. Bizonyára így van más településeken is, én Kecskeméten szembesültem vele, ez a rokonok városa. Amikor, igaz az már sokkal később volt, megnéztem a Móricz Rokonok című regényéből forgatott Szabó István-filmet, némi elégtétellel konstatáltam, hogy a regénybeli korrupt város – Zsarátnok – bemutatására pont Kecskemétet választotta. A gimnázium – mint minden évben – szilvamagozással kezdődött. Szeptember 1-től egy hét társadalmi munka a konzervgyárban. Valószínűleg jobban megismertük egymást, mint a tanórákon. A fiúk jó részét ugyan már ismertem, de a lányok közül alig valakit. Az ismerkedéshez kapóra jön a szilva. Két ujjal megnyomva már repül is a mag a kiválasztott felé. Ilonka, Györgyi, Ági, Mari, Zsuzsi, Márta, Irénke, Hajni, Edit, Anikó, Gizi, Éva. Hordós, akit az Eötvös kollégium óta ismerek, visszahúzódott minden szorosabb barátkozás elől. Szekér őszinte ragaszkodást mutat, de mikor a ’60-as évek végén Kristóf Kati nálam gyakorolt, s néhányszor eljött hozzánk, állítólag Szekér jóindulatúan figyelmeztette: figyelik, ki jár hozzánk, s nem veszik jó néven. A többiek inkább csak kedves kollégák. Abban, hogy mindnyájukkal jó viszonyban voltam, talán az is kifejeződik: nem vettem őket annyira komolyan, hogy kisebb-nagyobb perpatvarokban egyik vagy másik fél mellé álljak. Magánéletükről keveset tudok, tudtam, néha – nagy közvetítéssel – Évától hallottam ezt-azt egyikükről-másikukról. Megrögzött konzervativizmusomra mutathat, hogy mindig jobban vonzódtam az idősebbekhez: Szemerey Bandihoz, Szabó Adorjánhoz, Szőts Rudihoz, Kiss Pistához, Szép Ernőhöz is; iskolai könyvtáros kollégák közül Illyés Bálinthoz; a Halasról nyugdíjasként idekerült Sütő Józsihoz.
