Forrás, 2021 (53. évfolyam, 1-12. szám)
2021 / 7-8. szám - ***: Borászok a Duna borrégióból (Interjú Font Gáborral, Frittmann Jánossal, Galántai Norberttel, Lantos Szabolccsal, Szentpéteri Attilával, Dabasi Gáborral, Hetényi Józseffel, Kökény Benővel, ifj. Kökény Benővel, Gálné Dignisz Évával, ifj. Gál Csabával, Gonda Jánossal, Koch Csabával, Koch Pálmával és Kovács Róberttel - az interjúkat készítette Bárdos Ferenc és Kriskó János)
172 – Az adottság tehát mindig is benne volt a területben és az itt honos fajtákban? – Persze. A hit nem volt meg, az alapos tudás és az elszántság. Ennek ellenére hittem a sikerben. Hogy miért, nem tudom. Visszanézve az akkori eseményekre, az ember egy kicsit saját magát is megmosolyogja, hogy micsoda vakhittel vágtunk bele a boraink elismertetésébe! Pedig ösztönző példa nem volt előttünk. Sem a szövetkezet, sem a nagyszámú, átlagos borászat nem ambicionálta azt, amit mi, hogy olyan borokat készítsünk, amelyek a világon bárhol megállják a helyüket. Ne kérdezze, hogy honnan merítettük a hitet, de akkor természetesnek gondoltuk, hogy képesek leszünk valóban nemzetközi mércével mérhető, minőségű borokkal előállni az Alföldről. – A hit kellett hozzá, hogy versenyre vigye a borait? – Amikor az első fesztiválon megjelentünk, és megkóstoltam a bort, én is rácsodálkoz tam, hogy mi lett belőle. Az a fajta rozé előttünk nem volt ismert Magyarországon. A rozét mindenki a túlérett kék szőlő levéből készítette. Jók is voltak, csak gyorsan elöregedtek. Az olasz tapasztalatok alapján láttuk, hogy kicsit korábban érdemes a rozénak szánt szőlőt szüretelni, és az sem baj, ha egy kicsit többet hagyunk a tőkén. Elgondolkodtunk a gyümölcsösség forrásán. Sokat agyaltam abban az időben, de nekem hobbim is a borászat, nem esett nehezemre, hogy folyamatosan keressem az új utakat. És elkészült az a rozénk, amire már azt tudtam mondani, hogy nekem is ízlik! A mai napig nagy kritikusa vagyok a borainknak. Ma már a fiaink, Péter és Tamás készítik a borokat, én inkább már csak kóstolok, az operatív, fizikai munkában már nem igazán veszek részt. De a mindig kritikus véleményemet nem rejtem véka alá, nem is tehetném meg. Tamás, az én fiam folyamatosan itt van, Péter, István bátyám fia vezeti a DiVino boltot Kecskeméten, őt időről időre elszólítja a munkája. – Az első tekintélyt szerzett boraik alapanyaga adott volt a területen, vagy újonnan telepítette? – Javarészt megvoltak. Az ezerjót a mai napig arról a termőhelyről szüreteljük, ahon nan a nagy sikert aratott, 2000-es tételek valók. Ezeket az ültetvényeket nagyrészt még a szüleim telepítették, és ma is szenzációs állapotban vannak. Az ezerjó 100-120 évig szőlő. A kadarkaültetvény fiatal, már mi telepítettük. A kékfrankos rozé alapanyag, aminek a borával az első átütő sikereinket arattuk, a Szegedi Borfesztiválon az év felfedezettje lett. Sokan azonnal temetni kezdték, hogy nyárra tönkremegy, de még javában virult, amikor a többiek már elöregedtek. A rozét korábban csak színléből készítettük, ma már préselünk is hozzá, mert a préseink lehetővé teszik, hogy kerülhessen a színléhez valamennyi préslé is. Soha nem voltam divatkövető. Felismertem azt, hogy hiába akarnék chardonnay-val, szürkebaráttal, sauvignonnal, cabernet-vel a piacon elindulni, az a tér foglalt. Oda van kötve másik nagy borvidékekhez. Nekünk olyannal kell indulnunk, ami nincs a piacon. Az egyetlen esélyünk ez volt. Nem vitatom, szerencse is kellett hozzá. Nem voltam én különösebben bölcs, de addigra láttam már néhány jó és rossz példát magam előtt. Az új magyar fajtákkal nem foglalkozott senki. Mi kifejezetten ezekkel indultunk, és mondhatom, ez volt a nagy szerencsénk. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy ma ezeknek a fajtáknak, az irsainak, a cserszeginek vagy a generosának a bevezetése, elterjesztése mind kötődik hozzám. – Az idő előrehaladtával aztán mégiscsak megjelent világfajtákkal is. – Megvoltak a világfajták a kezdetektől. A rajnai rizling, a két cabernet, igaz, chardonnay nem volt. Nagy lépésnek számított, amikor bemutattuk a magyar kékfrankosból készült rozé borunkat. Addig mindenki cabernet rozét ivott. Ma meg nyugodtan kijelenthető, hogy hosszú távon a kékfrankosból lehet az egyik legjobb, vagy éppen a legjobb rozét készíteni. Világfajták kellenek a választékba, de ha a piaci tételeinket nézem,
