Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Bártol Réka: Klímaváltozás és környezeti nevelés a Kiskunsági Nemzeti Park erdei iskoláiban
223 Ezek a korszakok nagy vonalakban az idő előrehaladtával alakultak át egymásba, de a korszakokon belül is felfedezhetünk párhuzamokat. Gondoljunk csak a korai természetpusztítás nagy „klasszikusára”, a Mediterráneum hatalmas, összefüggő erdőségeinek ókori kipusztítására. A mai partvidéki kopár hegyoldalakat annak a kizsákmányoló embernek köszönhetjük, aki „korát megelőzve” a természetet rokonának tekintő, együttműködő emberiség korszakában rombolt. A természetet uralma alá hajtó jelenkorban pedig új jelenség a klímadepresszió, ami főként a magát a globális felmelegedés következményeivel szemben védtelennek érző tinédzserekben alakul ki. Nem áll messze ez a szorongó érzés a természetet szentként tisztelő, egyben attól rettegő vadászok/gyűjtögetők tapasztalatától. Még mindig vannak, akik vitatják, hogy a klímaváltozásnak az emberi tevékenységaz oka, és arra hivatkoznak, hogy a földtörténet során mindig voltak felmelegedésiperiódusok. Hogy igazuk van-e, annak valójában nincs jelentősége aszemléletformálás szempontjából. Tagadhatatlan tény, hogy az ember rátelepszika Földre és kisajátítja magának, feléli készleteit. Tény, hogy óránként kihal egyfaj, és ez a természetes kihalási ütemnek a többszázszorosa – ennek is az emberaz oka. Gondolkodásunkon, szemléletünkön tehát mindenképpen változtatni szükséges,akár van éghajlatváltozás, akár nincs. Nem csak környezeti és nem csak nevelés Visszatérve a környezeti nevelés definíciójához, paradox módon akkor volt igazán az, amit a meghatározás tartalmaz, amikor még neve sem volt. Környezetnek ugyanis a külvilágnak azt a részét nevezzük, ami közvetlenül hat az objektumra. Az ember tényleges környezete csak az első két korszakban volt maga a természet, és ekkor a természetben, a természettel való életre kellett tanítani az utódokat a túlélés érdekében. Ma jórészt egy ember által épített vagy átalakított világ vesz körül minket, és hat az életünkre. Nyilvánvaló, hogy a környezeti nevelés elsősorban nem ezzel a művi környezettel akar harmóniába hozni minket, nem az erre való odafigyelés, tudatosság kialakítása a célja. Helyesebb lenne természeti nevelésnek nevezni, mert a természetes környezettel kívánja újra kapcsolatba hozni az embert, amivel már nincs mindennapos tapasztalata, ami egyre inkább idegenné válik számára. Elég ennyi? Ezen a ponton valóban meg kell-e, lehet-e állnunk a nevelésben? Vajon elválasztható-e a természettől való eltávolodás az emberi kapcsolatok kiüresedésétől, vagy a még használható, de már nem legkorszerűbb, legdivatosabb tárgy kidobása bizonyos embercsoportok kirekesztésétől, egy öreg fa kivágása egy műemlék lerombolásától? Vajon nem ugyanaz-e a gyökere a másik élőlény – legyen az ember vagy állat – iránti közönynek? „...a környezet pusztulása, valamint az emberi és etikai hanyatlás szorosan összefügg.”3 3 Ferenc pápa (2015): Laudato Si’. Szent István Társulat, Budapest, 35. old.
