Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Szabóné Ronkó Erzsébet: Garmadára fel, szélbarázdába le! (A Fülöpházi-buckavidék változatos felszíne)
221 – Emlékeztek az akácosra? Az újra futóhomokká változott terület beültetésére leginkább az Észak-Amerikában honos akácot választották. Gyorsan gyökeret vert ez a szívós fa, s megállította a homokot. Persze a nagyobb kiemelkedések, a meredek garmadák nem kerültek beültetésre, így azok lassan befüvesedtek. A kicsit hosszabbra sikeredett monológom alatt, érthető módon, az egyik kislány elmerült a részletekben, és a kutyatej sárga virágában talált egy kis vattaszerű képződményt. Biztatom, nyugodtan bontsa ki! Mindannyiunk örömére egy szépséges, fekete-sárga színű karolópók szalad ki belőle. Megismertetem őket a karolópókok rejtélyes életével. A fiúk gyíkok után erednének, de azok gyorsan rejtekhelyükre bújnak. Ennek ellenére sikerül jól meglesni egy zöld és egy homoki gyíkot is. Szerencsére a gyerekek jól tudják, a farkukat nem szabad elkapni. A mozgó bucka tetejéről felejthetetlen látvány a hullámzó árvalányhajtenger. Csak egy dolog rondít bele a különleges természeti képbe, amit a gyerekek is azonnal felismernek, a robusztus oszlopokon álló villanyvezeték-rendszer. Innen már visszafelé haladunk, lelkesítem a gyaloglásban kitikkadtakat. Most mindenkinek jólesik pár korty víz. Átkelünk egy másik mozgó buckán, újra visz szatérünk a jól kitaposott hajdani szekérútra. Az útszéli homokban felfedezik a gyerekek a hangyalesőlárva-tölcséreket. Az egyiket kipróbáljuk, egy kis száraz fűdarabbal hangyamozgást színlelünk. A lárva, miután a fűdarabka belecsúszott a fogótölcsérbe, homokvihart kavar. A „hangyának” így aztán nincs esélye elmenekülni. Visszafelé haladva, a lábunk előtt, a forró homokon bronzosan csillogó homokfutrinkákat zavarunk fel. Még mielőtt felérnénk a terület legmagasabb pontjára, a Strázsa-hegyre, gondolatban visszatérünk a vízhez. Talpunk alatt barna, száraz, zizegős a homok felszíne. Egy kis részt a kulacsomban lévő maradék vízzel megöntözök, az osztály izgatottan figyeli, mi fog történni. Kizöldült! – kiáltják lelkesen. M ég egy kicsit fárasztom agysejtjeiket az egyre forrósodó időben a mohák és zuzmók nagyszerű alkalmazkodóképességével. A Strázsa-hegyről visszapillantunk a megtett körutunkra. Emlékezetünkbe véssük a látványt. Messze nyugatra sejlik a Duna vonala, s ameddig csak ellátunk, lankás, hullámzó a táj, mely talán májusban mutatja legszebb arcát. Innen már negyedóra alatt elérjük a parkolót, mindenki siet, melegünk van, halljuk a főút zaját. Az út menti villanyoszlop tetején megpillantjuk a régóta itt költő fehérgólya-párt, akik jobb híján a Naprózsa Erdei Iskola piciny kerti taván csípnek el egy-két tápláló békát. Én pedig azon gondolkodom, vajon hány kisgyerekkel sikerült újra megismertetnem, megszerettetnem a természetet. Egy kislánnyal biztos! A következő mondatokkal búcsúzott tőlem: Nem is gondoltam volna, hogy ennyi szépség van itt a közelünkben!
