Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Szabóné Ronkó Erzsébet: Garmadára fel, szélbarázdába le! (A Fülöpházi-buckavidék változatos felszíne)
218 – No de miért száradtak ki és alakultak át száraz gyepekké az itteni tómedrek? – kíváncsiskodnak többen is. Örömmel mesélem el nekik. Hosszú évekig a területre jellemző csapadéknak, a hónak és az esőnek csupán csak a fele hullott le. Ez a csapadékhiány bizony már az egész F öldet veszélyeztető felmelegedés következménye. Talán még ennél is súlyosabb hatással volt a térség vízellátására a sok km hosszú kiásott, mély csatornahálózat. A csatornák a vizeket összegyűjtik, és végül a Dunába vezetik. Ugye hihetetlen, hogy az emberi beavatkozások pár évtized alatt ennyire meg tudják változtatni egy területnek a felszínét, a növényzetét és az állatvilágát?! Utunkat tovább folytatva elhaladunk egy felújított tanya mellett, amely ma már a tudományos kutatások központja. Az itt begyűjtött adatok a természetvédőknek nyújtanak segítséget a megmaradt homoki élőhelyek fenntartásában. A diákok felszabadultan gyalogolnak a mély, folyós, száraz homokban, végig a keréknyomban maradva. Szelíden hullámos a táj, az út mellett kisebb szürke és fehér nyárfák csoportja ad egy kis árnyat. A másik oldalon egy hatalmas, egészséges galagonyabokor díszlik, már nem teljes virágzásban. Közben belemerülünk a májusban legszebb árvalányhajas nyílt homoki gyepbe, mely csak itt, a dunai homokon telepedett meg. Kiválasztok egy szép, érett, hosszú szálú árvalányhajat, tollas, puha toklászával arcukat simogatják a gyerekek, majd ujjunkkal kitapogatjuk szúrós termésének a végét. Aztán teszek egy kísérletet: a lágy szellőben az árvalányhaj termését elengedem, a szél felkapja, röpteti, majd leejti. Szerencsénk van, épp két magyar csenkesz fűcsomója közé, a nyílt homokba szinte beleáll. Tollas toklászát a szellő továbblengeti, és egyre mélyebbre fúródik. – Látjátok? Így ülteti el magját! – kiáltom az egyre élénkülő szélben. Aztán még megismerkedünk a homok többi különleges növényével, a báránypirosítóval, a homoki kutyatejjel, a nyúlárnyékkal, a még nem kék kék szamárkenyérrel. Ezek a növényfajok ma már csak a nagyon kis területfoltokon fellelhető dunai homokon kialakult magyar csenkeszes nyílt homoki gyepek lakói. Igen, igen! Nem tévedés, a homok, amin járunk, dunai homok, a több mellékágú Ős-Duna hordaléka. Egy több lapból felépülő homoktorta tetején állunk! Körülbelül 2-2,5 millió évvel ezelőtt kezdődött a történet! Akkor az Alföld legmélyebb része a Makó–Szeged–Csongrád térsége volt. Ez a mély terület magához vonzotta a folyókat. Így az Ős-Duna sok mellékágával együtt ebbe az irányba folyt, több százezer éven keresztül át a Kiskunságon. Az Ő s-Dunamedrek különböző vízhozamúak voltak, így különböző mennyiségű homokot szállítottak. Ha a folyók elhagyták medrüket, a hordalékot, a homokot lerakták. A mostaninál hűvösebb, de száraz éghajlaton a szétterített homok kiszáradt. A száraz homokot a szél szabadon mozgatta, átrendezte. Így a mélyben , alattunk, különböző korú folyami és a szél által átrendezett homok-, futóhomokrétegek helyezkednek el. Csak 130 éve ismerjük – ekkor tárták fel a geológusok – a kis kunsági homok keletkezésének rejtelmeit. A kutatóknak a valaha itt élt csigák kövületei, főleg a bödöncsigák árulták el a homok minden titkát. Azoknak, akik
