Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Szabóné Ronkó Erzsébet: Garmadára fel, szélbarázdába le! (A Fülöpházi-buckavidék változatos felszíne)
219 jobban el szeretnének mélyedni a geológiában, ajánlom a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság nyomtatott lapjában, a Két víz köze 2019. téli számában megje lenő tudományos igényű, de a laikusok számára is jól érthető földtani írásokat (a lap letölthető a www.knp.hu/kiadvanyok oldalról). Egy lábon álló, de már nem élő facsoport mellett elhaladva jelzik a gyerekek, hogy tényleg nagyon kevés a víz, ezek a fák is kiszáradtak. Mosolygok magamban, mert örülök, hogy milyen figyelmesen szemlélik a tájat. Kicsit meglepődnek, mikor elmesélem nekik, hogy mi „szárítottuk ki” az itt álló akácfákat. Kivételesen itt szétszéledhetünk, körbejárhatjuk a fákat, biztatom a gyerekeket. Megvizsgáljuk az alatta növő lágyszárúakat, melyek dúsak, de egyhangúak. Közösen megállapítjuk: csak egy faj uralkodik a hajdani akácos alatt. A korábban megismert nyílt homoki növényeket bizony nem találjuk. Hogy megértsék a különbség okát, megismertetem velük a pillangósvirágúakat, azok különleges táplálkozását. A pillangósok gyökerein lévő úgynevezett kis gümőkben olyan baktériumok élnek, amelyek a levegőben lévő nitrogént képesek megkötni. Így egy fontos, a zöld növényi részek növekedéséért felelős ásványi anyaggal, a nitrogénnel gazdagodik a talaj. Ebben a nitrogénben gazdag talajban a meszes dunai homokra jellemző növények életképtelenek. Az is igaz, hogy az akác sok kiváló tulajdonsággal rendelkezik: gyorsan nő, fája mégis kemény, tartós, jó tüzelő. Virágzáskor kiváló méhlegelő. Édes, friss virágait a gyerekek hajdan cukorka helyett ették, kukucskának nevezték. Mivel jól megfigyelhetjük a növényzet változását az akácfák alatt, így a kis természetjárók is megértik: az Amerikából származó akác sok jó tulajdonsága ellenére itt a védett területen nem kívánatos, ezért elterjedését megakadályozzuk. Következő megállónk egy üde, öreg nyáras. Itt egész más arcát mutatja a buckavidék! Furcsa, látszólag ide nem illő fajokat fedezünk fel: sás, káka, fűz. Kérdésemre, hogy ezekről a fajokról milyen élőhely jut eszükbe, kórusban válaszolják: a víz, a vízpart! Igen, ezek a vízparton élők rokonai, kedvelik a nedvességet, emlékeztetnek a terület kiszáradása előtti idilli állapotra. Ebben a mélyedésben, aminek szélbarázda a neve, vízben tocsoghattunk volna a régi szép időkben. A rozmaringlevelű fűzek, alacsony bokrok ma már csak tengődnek. Az ügyes tanyasi emberek az akkor még életképes, erőteljesebb példányainak a vesszőjéből kisebb kosarakat fontak, termények, magok, tojások tárolására használták. Megbeszéljük, hogy a szél a száraz homokot hogyan formálta, egyik helyről kifújta, görgette, repítette a homokszemeket, majd mikor már ereje fogytán leejtette, felhalmozta. S már fenn is vagyunk egy bucka tetején. Ez a kiemelkedés a garmada, a szélbarázda mellett a kiskunsági meszes homok másik jellegzetes formakincse. Ha a homokszemek olyan környezetbe kerülnek, ahol magasabb a mésztartalom, ott kemény tömbökké cementálódhatnak össze. Ez a mi „homokkövünk”, a csillige. Aztán találunk egy kisebb, világos, kemény, szintén mész szel összeragasztódott darabkát a felszínen, ennek fura, de találó nevet adtak
