Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Kontor Enikő, Csávás-Ruzicska Tünde, Szabó Ádám Csaba kerámiái
198 az én szemléletem köszön vissza róluk. Ez ma még képes teljes örömet nyújtani. Nincs szándékomban nőni, terjeszkedni, így szeretném a munkámat megőrizni és folytatni, ahogyan most van. Nagyon boldog leszek, ha ezt meg tudom tartani és meg tudom becsülni, és mindazt, amiről ebben a beszélgetésben szó esett közöttünk, harmóniában meg tudom élni. – Elérhetők-e a tárgyai valamiféle hálózatban vagy design-boltokban? – Mindent csak személyesen tőlem, nálam lehet megrendelni és megvásárolni, illetve online-személyesen, e-mailben, a közösségi médiában, ha kell, kérésre postázok is. Szerencsére van annyi megrendelésem, hogy hónapról hónapra képes vagyok fenntartani magam. Kontor Enikő keramikus iparművész – Fővárosi lányként hogyan találkoztál először a kerámiával? – Gyerekként soha nem akartam keramikus lenni. Inkább grafikával foglal koztam intenzíven, illetve néha festettem. Hároméves korom körül kis pálcikaembereket rajzoltam. Nagyon karakteresen bennük volt egy-egy mozdulat, amit szerettem volna megmutatni, ezért édesanyám próbált ebbe az irányba terelni. Már általános iskolában délutáni szakkörökre jártam, bele is éltem magam, hogy grafikusművész leszek. És aztán elköltöztünk egy olyan helyre – elég sokszor költöztünk egyébként, amíg együtt voltak a szüleim –, ahol egy keramikusművész lakott a szomszédban, egy nagyon kedves, idős hölgy, akinek nem volt gyermeke. Egyszerűen élvezte, hogy foglalkozhat velem. Gyakran átcsábított magához. Gyúrogattam, elvoltam az agyaggal, de különösebben nem kötött le. Engem továbbra is a két dimenzió tartott fogva. És inkább a rajz, mint a festészet, a fekete-fehér, monokróm dolgok. Aztán felvételiztem a Kisképzőbe, grafika szakra. Nem vettek fel. Azt a visszajelzést kaptam, hogy nem grafikus alkat vagyok, ehelyett viszont van formaérzékem, a rajzaim alapján legalábbis. Azt ajánlották, hogy ezek alapján felvennének kerámia szakra. Elfogadtam, mert arra gondoltam, a lényeg úgyis az, hogy bekerüljek a képzőművészeti szakközépbe, legfeljebb majd másodévben átmegyek grafikára. Akkoriban még volt ilyen lehetőség. Lőrincz Győző volt a tanárom, egy nagyon melegszívű, nagyon kedves és közvetlen karakter. Megkedveltem mellette a kerámiát. Nem éreztem magam azért teljesen a helyemen, változatlanul azt gondoltam, hogy kicsit kisiklott az életem. Erre rásegített az a tény, hogy én voltam az egyetlen, aki négyest kapott az érettségi munkájára. Volt bennem egy nagy adag csalódottság. Aztán a szakközépiskolából többen jelentkeztek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem kerámia szakára. Én nem, mert a négyesemnek köszönhetően elhittem, hogy nem vagyok elég jó. Elmentem egy kétéves OKJ-s dekoratőr iskolába. Azt jó eredménnyel befejeztem, kaptam is egy díjat, de még mindig úgy álltam ott húszévesen, hogy nem tudtam, mi is lesz velem. Egyik szakközépiskolai osztálytársnőm, Monori Anita, akit a dekoratőr iskolát követően már felvettek az egyetemre, felhívott, hogy nem akarok-e szintén felvételizni. Az ő biztató szavára végül úgy döntöttem, hogy miért ne, biztosan jobb lesz, mintha most dekoratőrként munkába állok, vagy elmegyek egy nagyáruházba árufeltöltőnek.
