Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Kontor Enikő, Csávás-Ruzicska Tünde, Szabó Ádám Csaba kerámiái
199 Jártam egy előkészítőre is Budapesten, Karsai Zsófiához, aki azt mondta nekem, hogy fel fognak venni. Így is lett. Akkor már kerámia szakra jelentkeztem. – Nem elég, ha az ember valamiből ösztönösen jó? Mindenképpen kell valami rendszeres képzés, ami a sikeres felvételi alapja lehet? – Kell az előzetes szakmai képzés. Mit értünk azalatt, hogy valaki ösztönö sen jó? Nyilván attól is függ, hogy milyen szakra jelentkezik az ember. A rajzi készségekben megnyilvánulhat valami ösztönösség. Ma is úgy gondolom, hogy a rajz az alapja mindennek. Fontos, hogy egy képzőművész vagy iparművész jól rajzoljon. Ugyanakkor a kerámia speciálisabb terület. Ott van egy konkrét anyag. Mismásolni, mellébeszélni nem nagyon lehet. – Úgy látom, hogy a megélénkült kereslet és trend miatt ma sokan ügyeskedve, valódi szakismeretek nélkül, pusztán az ösztöneikre meg a jó ízlésükre hagyatkozva próbálnak berkeken belülre kerülni például a gasztronómiához kötődő kerámiában. A piac pedig nem feltétlenül tudja kiszűrni a képzetlen, de egyébként ügyes próbálkozót. – Pontosan így van. Nem akarom összekötni a minőséget és a magas tüzű égetést, de ha egy étteremben nap mint nap használnak egy étkészletet, az edényeket mosogatógéppel mossák el, megy a zúzda, őrült tempóban használják a tárgyakat, az nem olyan, mint egy hétköznapi házi használat. Ott egyértelműen kiütközik, hogy 1000 fokon égett az a tárgy, vagy 1300 fokon. Az utóbbi jóval strapabíróbb lesz. De a magas tüzű égetéshez – gondolok itt például a fatüzelésű kemencék használatára – már nem elég az ösztön, az ügyesség, ott már szakértelem kell! Mi mindhárman, Tünde is, Ádám is és én is, 1200 fok felett égetjük a tárgyainkat. – Milyen anyagok bírják el ezt a hőfokot? – Jellemzően a kőedény és a porcelán. Én például igen gyakran keverem eze ket az anyagokat. Nekem fontos, hogy anyagban, színekben, felületben megkülönböztessem magam, hiszen elég sokan foglalkoznak most ezzel. Valahogy alapvetően benne van az alkotóban az igény, hogy a közönség felismerje: ki az, aki az adott tárgyat létrehozta. Vagy legalább a szakmán belül azonosítható, felismerhető legyen. Sokszor megkapom, hogy nem jelölöm a tárgyaimat. Ez a mozzanat nálam valahogy kimarad. Nagyon szeretem viszont azt az időt, amit eltölthetek a munkáimmal, miközben készülnek. Nekem ez a fontos, és nem az, hogy alul ott van-e a pecsét a szignómmal, vagy sem. Inkább arra törekszem, hogy a termékeim azonosíthatóak, felismerhetőek legyenek. A dolgaim ott vannak különféle design-boltokban, ahol a vevők gyakran érdeklődnek: Kontor Enikő miért nem jelöli a tárgyait? Azok körül, akik karakteresebb munkákat adnak ki a kezük közül, kezd kialakulni egy gyűjtői kör. Szerencsére én is közéjük tartozom. Nekik nyilván fontos lenne, hogy rajta legyen a tárgyon a hitelesítő pecsét. Ugyanakkor, akik szeretik a munkáimat, azok fel is ismerik azokat. – Elvi kérdés talán, hogy nem szignálod a munkáidat? – Nem elvi kérdés. Csak én nem így akarom megkülönböztetni magamat a társaimtól. Másrészt alkotás közben annyira lelkes vagyok, annyira benne vagyok a folyamatban, hogy egyszerűen megfeledkezem a szignálásról. Egy
