Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Nyerges Gábor Ádám: Biográfia és én-konstruálás Orbán Ottó életművében
92 kívül sűrűn felbukkanó én-momentumok, én-leírások tárgyának egységes kép(zet)e.15 Nem csak arról van itt szó (habár a vizsgálati szempontok kitágítását a líra műnemén túlra már talán önmagában ez is indokolná), hogy Orbán Ottó értekező prózájának, esszéinek megannyi önéletrajzi és ars poetikus, mesterségről, világszemléleti és -felfogásbeli kérdésekről (s ezeknek az életút konkrét, referenciális pontjaihoz történő, asszociatív hozzákapcsolásával) szóló, egyes passzusai gyakran nagyfokú, nemritkán szövegszerűen is kimutatható16 egyezést produkálnak későbbi vershelyekkel 17 (lehetővé téve ezeknek akár más műfajú-műnemű, korai „versvázlatokként”-változatokként való olvasását is), valamint, hogy Orbán Ottó esszéiben és nyilatkozataiban rendre „újramond”, újraértelmez (ismét: a konkrét versekkel, vershelyekkel szövegszerűen nagyfokú egyezést mutatva) korábbi verseiben is „feldolgozott”, megírt témákat, emlékeket, eseményeket.18 Orbán Ottónak e megnyilatkozásai nem pusztán verskommentárok, hanem, ahogy Faragó Kornélia is írja 15 A nyilatkozatok és versek konstruálta szubjektumok szorosnak tételezett kapcsolata nem kizárólag jelen írás leleménye, hiszen például Vári György korábban már idézett kritikájának szellemiségétől sem áll távol: „Orbán interjúiban is gyakran elmondta, hogy háborús félárvaságát, gyermekéveit és hosszú, súlyos betegségét költői szempontból szerencsének tekinti... (...) A versek beszélője szintén így, ennek a történetnek megfelelően formálódik meg.” (kiemelés tőlem – Ny. G. Á.) Vári György, i. m. , 528. 16 Pl.: „De ez a valami nem csak a háborús csontozat volt, illetve az, de valamiképpen az irodalom által is megedzve, hisz csalódni csak azért csalódhattam az irodalomban, mert már otthon voltam benne. Gazdagabban a fölismeréssel, hogy még az olyan változékonyság is, mint az enyém, rejt valami szilárd magot; legföljebb ez a mag egyébben sem szilárd, mint a kitartásban, mellyel változékonyságát őrzi.” Orbán Ottó, Honnan jön a költő?, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1980, 98–99. Vö. (Angyalosi Gergellyel jóval később lefolytatott vitáját, melynek lényeges, szimbolikus pontja lett a „sugárzó, szilárd mag” képe-képzete): „Miféle szilárd mag sugárzik a romok alól, / (...) / Darabjaira széteső személyiségünk / minden szilánkjával az Egészre mutat.” Orbán Ottó, Egyik oldaláról a másikra fordul; él, Budapest, Magvető Könyvkiadó, 1992, 40. 17 Ld. pl. Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt, i. m. , 244–245. (különösen: 161. lj.) Egy másik példa ugyanerre: „De visszatérve a versírási lázhoz, amikor ez kitört, Zoli meghívta hozzánk Weöres Sándort. Török Erzsi, Farkas Ferenc és Weöres Sándor együtt jöttek ki. Arra emlékszem, hogy Sanyikán egy hihetetlenül koszos fehér ing volt, és hogy egyáltalában nem olyan volt, mint amilyennek egy költőt, például Petőfit, elképzeltük. A költőről annyit akkor már tudtunk, hogy féloldalt fekszik a földön, és a vérével írja a porba, hogy » Hazám! « , vagy valami ilyesmit. Ezt nagyon nehéz volt elképzelni erről a kis emberről” – nyilatkozza Orbán Kabdebó Lórántnak folytatásos életmű-interjújukban 1987. december 1-én. Vö.: az alábbi részlet az 1990-es A kozmikus gavallér kötet Merülő Orfeusz című („A 75 éves Weöres Sándornak” ajánlott) verséből való – 1988-as datálással: „A józan észt fölháborítja, hogy a költészet nem való semmire. / Mentve a menthetőt, egy falvédőt remekel s fölakasztja a falra: / a költő oldalvást elnyúlva a földön haldokol / s vérével írja a porba: » Hazám! « ” Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt, i. m. , 66. Orbán Ottó, A kozmikus gavallér , Bp., Orpheus Kiadó, 1990, 83. 18 Számos hozható példa közül ragadtam ki a Szabó Lőrinccel való majdnem találkozás anekdotáját (ebben az esetben megfigyelhető, hogy a vélhetően már sokszor újramesélt „sztori” végső retorikai-frazeológiai és narratív szerkezetét a versben „rögzített” történetváltozat szilárdítja meg a későbbi felemlegetésekhez; amennyiben Orbán itt lényegében képektől lecsupaszítva, de ugyanazt a narratív-logikai struktúrát használva „átteszi élőbeszédbe” a felidézett vershelyet): „– Élőben nem találkoztál vele? – Ebben az utolsó kötetemben, azt hiszem, benne van az a vers, amit arról írtam, hogy miért nem találkoztam vele. Mert figyelmeztettek, mielőtt elmentem volna, megkérdezte, nem szó szerinti nyíltsággal, de félreérthetetlenül, hogy nem valami zsidó gyerek-e az, akit hozzá akarnak küldeni. Mire fölfortyantam, és mondtam, hogy akkor találkozzon vele a franc, és nem mentem el hozzá. Úgyhogy nem találkoztam vele, csak költőként volt jelen az életemben.” Orbán Ottó – Kabdebó Lóránt, i. m. , 119–120. Vö.: „Süvölvény-költő koromban be akartak mutatni egy klasszikusnak. / Szabó Lőrinc nyöszörgött: Aztán... az a fiú... nem olyan? / Nem tartoztam egy földi fajhoz sem, tizennyolc éves voltam, / angyalnemű, a nyelvemen egy tűzgomoly: / ezt kérdezte? találkozzon vele a franc! / Aztán felnőttem és a sötét, kátyús kanyargás egy szakaszán / az ő versei voltak az útmenti lámpasor” Orbán Ottó, Ember és műve = A kozmikus gavallér , Budapest, Magvető, 1987, 58.
