Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Németh Krisztina: Éghajlati változások hatása az Alföld szőlőtermelésére
145 A 19. század utolsó harmadáig a szőlők nem szorultak különösebb növényvédelemre. Borvidékeink túlnyomó részén kártevőknek a méheket és darazsakat, valamint a madarakat, elsősorban a seregélyeket tartották. A méhek és darazsak pusztításai ellen főként fészkeik megsemmisítésével védekeztek. Nagyobb jelentősége volt a madarak: hollók, varjak, szarkák, mindenekfelett pedig a seregélyek elriasztásának. Madárijesztők kitűzésével és különböző zajkeltő eszközökkel, például ostorpattogtatással, kiáltozással, kézzel forgatott vagy fára szerelt és széllel hajtott kereplőkkel igyekeztek védekezni ellenük. A szőlő rovarkártevői közül a különböző szőlőbogarak (szőlőilonca, szőlőmoly, vincellérbogár stb.) pusztításairól a századfordulót megelőző időkből ritkán értesülünk. A legrégebbi feljegyzések Sopronból és környékéről maradtak ránk. A peronoszpóra 1884-ben lépett fel először Magyarországon. Pusztítása ekkor még nem volt nagymértékű. Néhány évi lappangás után azonban, 1891-ben olyan elemi erővel lepte meg a szőlőket, hogy az évi termésnek több mint a fele elpusztult. Ezt a betegséget a szőlősgazdák eleinte múló természeti csapásnak tekintették. A kisparaszti birtokokon csak 1896-tól indult meg a permetezés, amikor rendeletileg tették kötelezővé (Andrásfalvy és mtsai, 2001). Magyarországon a 19. sz. közepétől megjelenő, és egyre nagyobb károkat okozó lisztharmat, az 1875-ben megtalált filoxéra és az 1880-ban kimutatott peronoszpóra egy eddig ismeretlen és új termesztéstechnológiai elem megjelenését vonta maga után, mégpedig a vegyszeres növényvédelmét. A szőlő növényvédelmének ilyen értelemben nagy, több évszázados paraszti hagyománya nincsen, mégis az időjárás figyelésével bizonyos fokú védekezésnek nagy múltja volt már. Azonban a növényvédelem kényszerű kialakulása, a vegyszerek és a tudományos alapokon nyugvó védekezés, megelőzés jól szemlélteti a kapitalista termelést, a polgári társadalmat (Csoma, 2015). A permetezőgép megjelenése előtt kis nyírfa- vagy cirokseprűvel, zsuppal spriccelték be a szőlőtőkét, a leveleket. Ennek hatékonysága azonban csekély volt. Rendszeresen viszont csak az urasági, egyházi szőlőkben védekeztek, ahol permetezőgépek is voltak már a 19. század legvégén. A lisztharmatot Észak-Amerikából vagy Japánból, feltehetően szőlővesz szőkkel hurcolták be Európába. Angliában üvegházi szőlőn figyelték meg először 1845-ben. Hazánkban feltehetően már 1853 táján megtelepedett, de jelentősebb kártételét csak 1893-ban Kecskemét környéki szőlőkben tapasztalták (Jablonowszky,1895; Lehoczky–Reichart, 1968). A védekezés nem volt könnyű a sokféle próbálkozás ellenére. Használtak asztalosenyvet, fahamu lúgos oldatát és kénport is, ill. ezek kombinációját. Gyürky Antal 1879-ben a kénporozás mellett tette le a voksát, mint egyetlen hatékony ellenszer a lisztharmat ellen. A kedvező tapasztalatok ellenére a magyar parasztság lassan, csak hosszú idő után kezdte használni a kénport, melynek oka elsősorban az újtól való félelem és bizalmatlanság volt. A másik igen veszélyes fertőző gombabetegség a peronoszpóra volt. A betegséget először Észak-Amerikában figyelték meg, és 1837-ben elsőnek Schweinitz
