Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
87 közép-ázsiai juhászkutya mellett tettük le a voksot, mert nagyon jókat olvastunk róla. Benne találtuk meg azt a bekódolt ősi ösztönt, amelyre azt tudjuk mondani, hogy ezt a kutyafajtát nem kellett tanítani, egyszerűen és magától értetődően teszi a dolgát. Már évek óta kikötöttünk ennél a fajtánál, az eredeti már kiöregedett, van egy ereje teljében lévő fiatalabb, és a következő generáció is biztosítva van. Jó döntés volt. – Félni volt-e okotok bármikor is a tanyán? – Nem féltünk igazán sohasem, mert az ember itt minden irányba lát, és az állatok is kellő időben jeleznek. Ha kipillantunk az ablakon, és azt látjuk, hogy a ló figyelmesen tekint egy irányba, az pontos eligazítás arról, hogy közelít valaki a tanyához. Az állatok hamarabb jeleznek, mint hogy mi bármit látnánk vagy hallanánk. És megtanultuk megérteni például a kutyák eltérő jelzéseit is. Másként ugatnak, ha a tanyától egy kilométernyire porzik az út, és másként, ha nyilvánvalóan a porta felé közelít valaki. Amikor itthon vagyunk, fel tudunk készülni az állataink jelzései alapján a várható történésekre. De egyszer mégiscsak volt egy olyan eset, amikor úrrá lett rajtunk a félelem, amikor 2015-ben elkezdődött a bevándorlási mizéria. A tanya körül mindenütt kukoricás volt, és azt vettük észre az egyik éjszaka kellős közepén, hogy egy rendőrségi autó erős keresőlámpákkal pásztázza a kukoricást. Akkor tudatosodott bennünk, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva úgy, hogy a legközelebbi szomszéd egy kilométernyire van. Akkor éltük át először, hogy milyen sebezhetőek vagyunk. Gyakran szoktam mondani, hogy azért tartunk állatot, mert a tanya egyszerűen kiált az állatért. Nagyon üressé tud válni, ha nincsen benne mozgás, ha nincsenek meg benne azok az ősi állatfajták, amik kiegészítették, de egyben feltételezték is a másik faj jelenlétét. Muszáj volt disznót tartani, de a disznó mindig hagyott ott takarmányt a porciójából. Ezt ki kellett volna dobnunk, ezért vettünk tyúkokat, amik felették mindazt, amit a disznó otthagyott. Az egész tanyasi életforma ilyen apró lépcsőfokokban épült egymásra, így alkotott kerek egészet. Ha a mezőn felnőtt a fű, az erdőben a sarjadékok, ahhoz kellett olyan legelő állatfajta, amely ezt karbantartotta, kipucolta. Ezért tartottunk például kecskéket. Világosan átláttuk és éreztük, hogy itt tényleg folyamatosan egymásra épül minden. – Az építésztársaid mennyire tartottak vagy tartanak téged csodabogárnak a döntésetek miatt? Irigykedtek a bátorságotok miatt, vagy inkább lesajnáltak az életmódotok miatt? – Olyan világot élünk, hogy minden építésztársam be van szorulva a saját vál lalkozásába, alig van érdemi kapcsolat közöttünk. Az ismerőseim körében inkább azt érzékelem, hogy nem is kevés vágyakozással tekintenek a mi életformánkra. Sokszor éltem meg úgy, hogy felnéznek rám a vállalásom miatt, és igen sokan fogalmazták meg azt is, hogy nem volnának képesek ilyen feltételeket vállalva élni. Nagy áldozatnak tekintették például, hogy a tanyát nem lehet megközelíteni egy alacsony építésű autóval. A többségtől inkább dicséretet kaptunk, hogy példaértékűek a körülmények, amelyeket teremtettünk magunknak.
