Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
86 tehenet tartottunk, fejtük a tehenet, mindennel próbálkoztunk. És minden alkalommal arra kellett rádöbbennünk, hogy kevés a terület, lényegesen nagyobb kellene ahhoz, hogy ezeket a tevékenységeket a profit reménységével űzhessük tovább. Mindig azt éreztük, hogy szinte végletesen ki vagyunk szolgáltatva a piac bizonytalanságának. Ha például ráállunk a tojótyúkok tenyésztésére, és a vevőkörünk tagjai elmennek nyaralni, akkor a nyakunkon marad a tojás. A vevőben működik a fogyasztói társadalom reflexe, nem érdekli, hogy én hogyan oldom meg a feleslegessé vált tojás értékesítését, ő gátlástalanul meg fogja venni a szükséges mennyiségű tojást bárhol, ami a legkényelmesebb lesz a számára. Nekünk pedig a nyakunkon marad néhány kosárnyi eladatlan tojás. Mindig éreztük ennek a feszültségét, és kerestük a megoldás lehetőségét, de nem nagyon találtuk. De egyszer csak bevillant a méhészkedés ötlete, amiről azt érdemes tudni, hogy ott a termék nagyon jól tűri az előbb említett piaci ingadozást, hiszen a méz hosz szabb távon is eltartható a megromlás veszélye nélkül. – A lovakon és a méheken kívül minden másról lemondtatok? – Ennyire azért nem egyszerű. Tartottunk disznót, saját célra, meg értékesítés re is. Nagyon sok pénz kellett ehhez is. A valódi probléma mégis az volt, hogy a tanyasi életforma egy idő után annyi időt elvesz az embertől, hogy nem képes már teljes erővel a pénzkereső munkájára koncentrálni. A tanyán mindenre egy időben kell figyelni, teljességgel lefoglalja az ember összes szabadidejét, és folyamatosan fenyeget, hogy nem lesznek a különféle tevékenységek annyira rentábilisak, hogy fejlesztésekre merjen gondolni az ember. Kellene visszaforgatható bevétel is. Sajnos egy, csak önfenntartásra berendezkedett gazdaság nem képes például az üzemanyagot, a járulékokat és a számtalan többi, itt most nevén nem nevezett rendszeres kiadást megtermelni, még szezonálisan sem. Így nagyon meg kellett fontolnunk, hogyan alakítsuk a gazdaságunkat. – A feleséged soha nem berzenkedett a tehénfejés vagy a kecskefejés ellen? – A feleségem a gasztronómiában van nagyon otthon, hiszen eredetileg vendéglátóipari iskolát végzett. A családi munkamegosztásban a nehéz fizikai munka az én feladatom, de a fejéssel meg a tej feldolgozásával ő is könnyedén meg tudott birkózni, és kedve is volt hozzá. A történet teljességéhez tartozik, hogy fiatalon egy kicsit bátrabban, merészebben csináltuk mindezt. Most, hogy a fiúk 14 évesek lettek, a gyermeknevelési feladatok jutottak olyan fázisba, hogy racionalizálni kellett a tennivalóinkat. Muszáj volt leépítenünk például az állattartást, amire korábban még jutott idő, mert félő volt, hogy egyszerűen összeomlik a család, ha ezt az áldozatot nem hozzuk meg. Megmaradtak a lovak, a méhek, vannak kutyáink, fóliázunk, művelünk egy kis veteményest. – Milyen kutyákat tartotok? Az utóbbi években sok hír látott napvilágot a tanyák romló közbiztonsági helyzetéről. – Valaha volt komondorunk. Nem szerettük, mert kijárt a tanyából, nagyon nagy területigénye volt. Rendszeresen elmászkált, összeszedett mindenféle bogáncsot. Volt pulink, volt agarunk, és sokféle más fajú kutyánk, de végül egy
