Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - ***: Tanyán élő értelmiségiek (Kriskó János beszélget Balanyi Zoltánnal, Lakó Andrással és Bérces Dórával)
76 Tanyán élő értelmiségiek Nem szokatlan jelenség, hogy értelmiségi foglalkozású emberek feladják városi életüket, és tanyára költöznek. Indokaik nagyon sokfélék lehetnek, de az esetek többségében a természet közelsége a legnagyobb vonzerő. A tanyasi életforma azonban csak távolról szemlélve idilli. Közelebbről nézve számos kényelmetlenséget is jelent, a megszokott komfort hiányát, az időjárásnak, a természet szeszélyeinek való jóval nagyobb kitettséget, és a folyamatos, többnyire erős fizikai igénybevételt is jelentő, a megszokottnál sokszorosan több munkát. Az állattartás és a növénytermesztés fogásainak ismeretét, az értékesítés buktatóit, a közbiztonság jelentette kihívásokat, a kikapcsolódási lehetőségek hiányát. Nem könnyű a döntés, és nem könnyű a választott élet sem. Összeállításunkban három tanyára költözött kecskeméti értelmiségivel beszélgettünk döntésük hátteréről és arról, milyen nehézségekkel kellett szembenézniük, mennyire teljesültek a várakozásaik, milyen minőségű életet élnek a maguk választotta körülmények között. Az interjúk alanyai: dr. Balanyi Zoltán szobrász, a Neumann János Egyetem oktatója, Lakó András építészmérnök és Bérces Dóra civil jogi aktivista, a Védegylet egykori munkatársa. Az interjúk 2020 márciusában készültek. Balanyi Zoltán szobrászművész, DLA – Honnan szerezted az első benyomásaid a tanyai életről? – Anyai nagyszüleimtől származnak az első élményeim, akik izsákiak voltak, és akkoriban tanyán éltek. Az apai nagyszüleim is tanyán éltek. A gyerekkorunk nyarait Izsákon töltöttük az ikertestvéremmel, ahol nem állt meg az élet attól, hogy a két városi unoka vendégségbe érkezett. Volt az izsáki portán hat tehén, két ló, mindenféle állatok, a szemünk láttára születtek meg a bocik és a csikók. Reggelenként, olyan fél nyolc környékén, úgy ébredtünk, hogy már reggel fél hatkor felraktak minket a lovas kocsira, a széna tetejére, és amikor kiértünk a tanyai szőlőbe, a lovak ébresztettek, mert elkezdték alólunk kihuzigálni a szénát. Így telt szinte minden nyarunk. Nagyon szerettem azt az életet, és soha nem akartam hazamenni, amikor jöttek értünk a szüleink. Ebédszünetben, mert a parasztemberek mindig deleltek egy fél órácskát, hiszen már nagyon korán fenn voltak és későig dolgoztak, mi meg tudtunk lógni, és a szomszédban lévő elhagyott tanyákat építettük át várakká. Szétszedtük a kút tégláit, tornyot építettünk belőle, beépítettük a tetőteret, remekül elfoglaltuk magunkat. A sekély vizesgödrökben tutajokat építettünk, sokszor órák múlva kerültünk csak elő, a délutáni munkákról általában lemaradtunk. Bent a településen is rendszeresen halásztunk a kanálisban, szénakazlakba, padlásokra másztunk, régi gépeket raktunk össze. Így építettünk egy hajót is 16 évesen, amit aztán még évekig használtunk a Balatonon. Innen az én elkötelezettségem a tanyasi élet és az állandó építés iránt.
