Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 7-8. szám - Rigó Róbert: Az alföldi, tanyás paraszti gazdálkodás értékei
66 Akkoriban ezen a településen még több mint héte zren laktak, ma már csak 2600 fő él itt. A téeszesítésig a tanyavilág még sűrűn lakott volt, a dűlőutak mentén sorakoztak a tanyabejárók, amiket rendszerint a 10-30 holdas birtok legmagasabb pontjára építettek, lehetőleg a gyep szélére. Az egyik legkorábbi emlékem, amikor apám a szomszéd bácsival kiment kaszálni az akkorra már elhunyt dédszüleim tanyatelkére, amit haláluk után hamarosan le kellett bontani a téeszesítés és a táblásítás érdekében. (Azaz a tanyákat azért bontatták le az örökösökkel, hogy a nagytáblás, gépesített téeszművelést azok ne akadályozzák – legalábbis ez volt a hivatalos magyarázat.) Apámék a reggeli órákban itt kezdték vágni a füvet kézi kaszával . Ekkoriban már nem volt szokás a kézzel kaszálás, erre, úgy gondolom utólag, azért lehetett szükség, mert az az év elég csapadékos volt, így a gyep laposabb részein bokáig érő víz állt. Arra emlékszem, hogy a fű és benne a sok kék és piros virág legalább akkora volt, mint én, ezért főleg a már levágott részeken nézelődtem, ahogy lépegettem, úgy ugrott szét a számtalan tücsök és sáska, és dél körül a langyos víz ben a békák és ebihalak kötötték le az érdeklődésemet. Az ilyen réteken nagyon vegyesen éltek a növényfajok, a sok fűféle között vadborsó, kaszanyűgbükköny, katángkóró, bogáncs, a szélén pipacs és ki tudja mi mindenféle más burjánzott. A két felnőtt néhány lépéssel egymás mögött döntötte a rendeket egész nap, néha megfenték a kaszákat, és haladtak tovább. Jól emlékszem, hogy az idős bácsinak a tokmánya – már amiben egy kis vízzel a kaszakövet tartották, tehénszarvból volt, apámnak már horganyzott lemezből. A kaszálás végeztével a vályogos gödörben, amiből a tanya épült néhány emberöltővel korábban, apámék a szomszédból kölcsönkapott feneketlen kosárral, kézzel kezdték el a halakat fogni. Emlékeim szerint egészen méretes példányokat sikerült „kitapogatniuk.” E kkoriban ez már nem a víz nagyságának és a halbőségnek volt köszönhető, hanem annak, hogy a szomszéd tanyában lakók fia a téeszben dolgozott traktorosként, és a halastóból tudott nagy számban halat „szerezni” (ez is a szocializmus egyik sajátos kifejezése volt a lopásra a közösből, amit nem is annyira lopásnak, mint egyfajta jogos jussnak tekintettek az elvett földért, mezőgazdasági eszközökért, állatállományért cserébe), és amit nem tudtak megenni, beledobták a hóolvadásnak és a tavaszi esőnek köszönhetően medréből kilépő vályogos gödörbe. Nyár közepére-végére a gödör rendszerint kiszáradt, de addig jól lehetett benne tárolni a könnyen szerzett halakat. Ilyet azóta sem láttam, hogy tapogatóval, kézzel fogják meg a méretes pontyokat, amiket a szomszéd biztatására zsákban vittünk haza. A másik korai emlékem anyai nagyapámhoz, Ádám Istvánhoz kötődik, aki aknavetősként megjárta a Don-kanyart, majd 44 őszén a Tiszánál is bevetették a „felszabadítók” elleni harcokba, megélte a téeszesítést, a gyári munkás és téesz bérmunkás létet is. Miután nagy nehezen leszázalékoltatta magát, nyugdíjasként a falu egyik végének gulyása lett – mert ekkoriban a falu mindkét felén volt még egy-egy gulya több tucat tehénnel −, ebben a munkában nyaranta nagy örömmel „segítettem” neki és Sajó nevű mudiszerű kutyájának, bár inkább ő dolgozott helyettünk, míg mi az árnyékot kerestük. Amíg egészsége engedte, mindvégig tartott lovat, rendszerint lovas kocsival járt a faluban és a határba. Ekkorra már az ő tanyájukat is le kellett bontani, és a felesége szüleiét is, mivel már építettek
