Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Bengi László: Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban (Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez című köteteiről)
101 Sok szempontból kezdeményező munkának tekinthető annak a felemás szerepnek a terjedelmes elemzése, amely az új kommunikációs útvonalak által tagolt helyzetben a parasztságnak jutott. Az oppozicionális logika felerősödése ugyanakkor itt is érzékelhető veszélye a kollíziós szerkezet előtérbe állításának. „A hagyomány: autoritás, s amíg tekintélye megvan, megkérdőjelezhetetlen, maga is öntörvényű előíró hatalom. [...] A hagyomány pedig igazán hatékony csak statikus, nem vagy csak nagyon lassan változó körülmények között lehet.” (K, 37) A hagyomány torzító, leszűkítő szemlélete ez, amely mestersége sen élezi ki hagyomány és változás ellentétét. Kétségtelen, hogy a hagyomány megmerevedhet, ekként pedig gátja lehet az új jelenségek értelmezésének és az azokra való adekvát reagálásnak. Ebből azonban aligha lehet általánosítani: az irodalmi-művészeti vagy éppen gondolkodástörténeti hagyomány éppen azt közvetíti a befogadó számára, ami a történetileg eltérővel való szembesülés révén érzékelhetővé és megérthetővé teszi a jelen nem szükségszerű voltát. A történetileg különbözővel, a másikkal folytatott párbeszéd pedig az önmegértésnek éppen hogy a saját magunk kritikus mérlegre tételét ösztönző formája. Segít ugyanis távolságot tartani önmagunktól, ebből a távlatból tekinteni magunkra, s a dolgok viszonylagosságának jegyében meglátni esetleges kisszerűségünket is. A hagyomány tehát éppúgy ösztönzője lehet a dolgokra való kritikus rátekintésnek, mint ahogy a rosszként érzékelt adottságok racionális megváltozatására tett törekvésnek is. Elképzelhető persze, hogy bár a fenti mondatok fogalmazása óvatlanul általánosító, azok csupán a korabeli parasztság hagyományfüggésének leírására szolgálnak. Ez a függőség kétségtelenül komoly kérdéseket vet föl, ámde a – tanulmány más eredményeihez mérten – sommásan negatív és ebben a formában nem kellően alátámasztott értékítélet helyett még ez esetben is indokoltabb lett volna a paraszti hagyományfelfogás árnyaltan rétegzett megközelítésére törekedni, s annak egyszerűsítése helyett a hagyományhoz fűződő viszony eltérő változataira irányítani a figyelmet. Ironikus módon mintha Lengyel András itt annak az egyneművé torzító történetírói hagyománynak lenne foglya, amelyet több ponton a tanulmány példás módon von kérdőre. Olyannyira, hogy hevessége néha már méltánytalanságba fordul át: a néprajztudománynak „az ideologikus fogantatású, roman tikus »néptudomány«” -ként való megbélyegzése (K, 43) sem a 19. századi etnográfia helyze téről és belső viszonyairól, sem az azóta eltelt több mint száz évről nem látszik tudomást venni. Még ha igaz is, hogy a „»népi« kategória a 20. század egyik legsikeresebb, bár fölöttébb ellentmondásos eszmetörténeti kategóriájának tekinthető, alapvető folyamatok megérthetetlenek nélküle” (K, 109), ebből aligha szűrhető le a néprajztudomány mint olyan téves beállítódása. Figyelemre méltó, egyúttal még elvégzendő kutatási feladatot is kijelöl az, hogy a tanulmány viszonylag keveset szól a parasztság képzésének formális és informális fórumairól, azok jellegéről, hatékonyságáról és tagoltságáról. Még kevesebb szó esik a parasztság – ismét széles skálán mozgó – olvasási szokásairól. Ezen ismeretek részleges volta folytán a kérdéskör felmérése az írásgyakorlatok előtérbe állításával csak hiányosan valósítható meg. Mint ahogy szintén kétségeket ébreszthet, hogy a különböző társadalmi rétegek egyre egyneműbb, mind homogenizáltabb képében gondolkodva a tanulmány előrehaladásával annak érvrendszere is megbomlik, és a mérlegelő következtetések helyét egyre inkább ítélkező fordulatok veszik át. Ezért a tanulmány a hozzá fűzött végjegyzetben megfogalmazott célkitűzést végső soron pontosan úgy és szinte azonos okokból nem teljesíti, ahogy és amiért az ott kétségkívül nem jogtalanul, bár némiképp egyoldalúan kárhoztatott korábbi kutatások sem tudták: „Írásom, értelemszerűen, szemben áll a magyar történetírás modernizációs eufóriájával éppúgy, mint a 19/20. századi hatalmi szerkezet (ma már nem is nagyon leplezett) apologetikájával. Szemben áll a »népi« kultúra romantikus átesztetizálásának , a valóságos viszonyokat elfedő, »átíró« nagyon szívós hagyományával is.” (K, 64)
