Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Bengi László: Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban (Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez című köteteiről)
99 Föltehetőleg összefügg a kollíziós szerkezet feltételezésével és az ebből következő némely oppozíció kisarkításával az is, hogy Lengyel hajlik eszmei harcot látni az irodalomban, illetve átfogóbban a modern magyar kulturális életben. „Az elejtett, alkalmi utalások is mutatják: a Nyugat szerkesztője (Osvát), politikai értelemben, személyiségvédő kon zervatív volt. (A kultúrharcban azért tűnhetett föl »radikálisnak«, mert egy »szabadságharcos« folyóirat szerkesztője volt, s a »modernek« s az »antimodernek « harcában az egyik nagy ütközőpont éppen a személyiség lehetőségeinek meghatározása körül alakult ki.)” (GT, 37) Csakhogy az így kirajzolódó kulturális teret – Bourdieu mezőelméletére alludálva – a lehetőségek tereként, pontosabban szólva játéktérként is meg lehet közelíteni, nem pusztán az eszmei küzdelmeket reprezentáló harctérként. A dichotómiák jellemzője, hogy a szembeállított fogalmakat merevvé, egysíkúvá teszik, megfosztják összetettségüktől és rétegzettségüktől. Ebből a szempontból lehet érdekes a következő, a könyvben egyébként szintén zárójelben szereplő megállapítás: „A magyar ellenkultúra, amely a munkások mozgalmánál nem állt meg, s a »polgári« elégedetlenség »tudományos« és kulturális kifejeződésévé szélesedett, a kapitalizmusra adott válasz volt.” (K, 23) Egyetlen mondattól aligha várható el annak árnyalt érzékeltetése, hogy a kapitalizmushoz fűződő viszony a magyar modernségben mennyire széles skálán és nem is csak egyetlen dimenzióban változott, és az itt „szélesedésként” megjelölt folyamat sem egyetlen irányba mutató mozgást jelentett a korban. Abban a tekintetben azonban a szóválasztást félrevezetőnek látom, hogy a modernség kollíziós szerkezete nem írható le hivatalos kultúra és ellenkultúra kétosztatú szemben állásaként. Sem egyik, sem másik nem igazán mutatkozott egységesnek, hanem – egymással is vitázó csoportokból és alkotókból állván – szintén osztottnak, azaz önmagán belül is kollíziós szerkezetűnek volt mondható. Hozzá kell persze ehhez tenni, hogy Lengyel András ezzel foglalkozó írásai, sőt A modernség gondol kodástörténetéhez egésze számos alkalommal kifejezetten törekszik ennek a sokféleségnek a bemutatására. A két kötet írásai javarészt igen bonyolult hatások és erőviszonyok mentén alakuló modernség képét rajzolják ki. Kultúra és ellenkultúra egyszerre érintkező és feszültséggel teli területei között lépten-nyomon elsőre meghökkentő kapcsolatokkal lehet találkozni. A Nyugat éppen azért adhatta „áttételesen a kor finom rajzolatú mentális arcképét” (K, 23), mert nem egy homogén ellenkultúra teremtette meg, hanem a legkülönfélébb irányokba ható, a hivatalos kultúrához mérten igen eltérő pozíciókból induló törekvések sajátos összjátékaként jött létre. Lengyel András kutatásai egy-egy vitatható megjegyzés ellenére is jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy a magyar irodalmi modernség alakulástörténetének megértése ne hivatalos és ellenkultúra egyszerűsítő szembeállításának avítt irodalomtörténeti képletét örökítse tovább. Kevésbé meggyőző azonban, ahogy Lengyel alapvetően ellentétként kezeli viszonylagosság és racionalitás viszonyát. Hiszen a racionalizmus hagyománya legalább annyira, ha nem sokkal inkább forrása a dolgok viszonylagosságát elfogadó gondolkodói belátásnak, semmint ellentéte annak. (Még akkor is, ha a viszonylagosság maga sem tekinthető egynemű bölcseleti hagyománynak és magatartásformának.) Ha pedig a viszonylagosság szorosabban kapcsolódik a másik megértését célzó erőfeszítéshez, mint az értékek tagadásához – s a másik megértésére aligha csupán addig van szükség, amíg valaki meg nem állapítja, mit kell vagy helyes a másiknak gondolnia –, akkor egyoldalú értékítéletet lehet gyanítani abban, hogy Lengyel András a viszonylagosságnak csak sajátos történeti feltételek között tulajdonít értéket: „Az, hogy a viszonylagosság-tapasztalat funkciója 1918 előtt mégis jórészt pozitívan ítélhető meg, annak az átmeneti helyzetnek köszönhető, amelyben a lebontandó megbontása és eltakarítása még teremtő rombolás volt, s nagy fejlődés előtt nyitott tért.” (K, 24) Túl azon, hogy a dőlten kiemelt „teremtő rombolás” akár félelmetesen is hangozhat,
