Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 6. szám - Bengi László: Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban (Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez című köteteiről)

98

korszakra érvényes – már ha nem dőlünk be olyan idealisztikus vagy inkább falanszterszerű ködképeknek, melyek szerint történetileg lehetséges lenne minden emberi akarat egybetalálkozása.

Lengyel András – az élet és a kommunikáció fölgyorsulása, és a fizikai (és mentális!) terek tágulása, a másokkal, a „másikkal” és az idegennel való találkozás esélyének megnövekedése mellett – a modernséget meghatározó szociokulturális változást lát abban, hogy az irracionalizálódás dinamikájának következtében a viszonylagosság „habitusformáló” tapasztalattá válik (lásd K, 15–23). Túl azon, vajon ebben az összefüggésben az irracionalizálódás-e a legszerencsésebb kifejezés, meglepő módon a modern habitus elemzése rövid úton a kapitalista termelési rend egyoldalú elutasításába vált át: „Rombolja és deformálja a fogyasztót, s rombolja és deformálja előállítóját. A világot pedig – felelőtlenül – szennyezi. A feladat, a csereérték előállítása, belülről teszi irracionálissá a termelést és a fogyasztást, s bár ennek következményei rejtve maradnak, természetesnek látszanak: kártékonyak.” (K, 23) A fogalmazás erősen affektív jellege azért lehet megütköztető a tanulmány olvasója számára, mert néhány sorral korábban Lengyel András a nemzeti közösségtapasztalat erősítésének retorikáját éppen hogy annak erős és elkerülhetetlen affektivitása folytán mondja irracionálisnak („Egy »képzelt

közösség« szolgálata azonban nem marad, nem maradhat meg a racionalitás keretei között, óhatatlanul verbálissá és affektívvé válik.” [K, 22])

. Természetesen szó sincs arról, hogy a kapitalizmus bizonyos jelenségeit ne lehetne joggal kárhoztatni. Az idézett részlet azonban éppen azért látszik írójuk reflektálatlan elfogultságára utalni, mert a maga irracionalitásával erősen az általa bírált modern beállítottsághoz kötődik. (Ehhez hasonló „a »kommunikációt« meg

tervező »kampányguruk«” kapcsán – igaz, csak zárójelben – elejtett megjegyzés: „Utóbbiak persze tudatos rosszhiszeműséggel, a felismert/megalkotott szimbólumok manipulatív hasznosítására törekedve [hoznak létre jelképeket]. Tehetségük tehát: tehetség, de mérgezett s mérgező tehetség.” [GT, 16] A túlzó és alighanem méltánytalan általánosítás nemcsak azt az önbeteljesítő jóslatként ható közhelyet idézi meg, hogy a politika mint olyan mindenkor erkölcstelen, hanem maga is egyfajta cenzurális műveletet hajt végre: a kampánytanácsadók tevékenységének racionális helyett érzelmi elutasításara játszik.)

Lengyel Andrásnak abban persze valószínűleg igaza van, hogy a modernség nem írható le merőben racionális programként, ugyanis ez a modernségkép számos, a kort jellemző tapasztalatot elfedni látszik. Ugyanakkor racionalitás és irracionalitás bajosan állítható szembe egymással tisztán pozitív és tisztán negatív pólusokként (mint ahogy a fentebb az irracionalizálódás oldalára sorolt affektív, érzelmi reakciók sem vehetők számba csupán bűnös örömök forrásaiként, hanem sokszor jelentős cselekedetek motívumaiként szolgálnak). Ennek megfelelően pedig talán a kapitalizmust sem szerencsés fehéren vagy feketén látni. Már csak azért sem, mert ezzel a könyv saját célkitűzéseivel kerül szembe, s egy, az antinómiák mögött meghúzódó normatív modernségfogalom árnyképét vetíti föl.

A kollíziós szerkezetben gondolkodás egyik veszélye s a kapitalizmus egyoldalú megítélésének következménye az ellentétek kiélezése. (Alighanem a merev dichotómiák mindenkor joggal ébresztenek gyanakvást.) Lengyel András pontosan érzékeli ezt a veszélyt: „Az uralkodó (s legföljebb, korok és rezsimek szerint, a pólusokat fölcserélő) fekete/fehér értelmezés természetesen nem sokat ér: durván egyszerűsítő és megtévesztő, de – tetszik vagy sem – még ma is nagyon erős pozíciókkal bír.” (K, 118) Az utóbbi megjegyzés érvényét, s vele gondolkodá

sunk akaratlanul is fönnálló szociokulturális feltételezettségét erősíti meg, hogy az oppozíciókban gondolkodás Lengyelnél éppúgy megjelenik, mint ahogy bizonyára jelen sorok írójának munkáiban is. Aligha hiszem, hogy lenne irodalom- vagy társadalomtörténész, aki teljesen szabadulni tudna e séma napjainkban is oly erős (félre)-értelmező erejéből adódó kísértéstől-csábítástól.