Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Bengi László: Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban (Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez című köteteiről)
97 A habitualizáció szintúgy összetett, a benne részt vevő tényezők közvetlen megfelelését fölülíró jelenség: „az eltérő habitusokat nem pusztán az egyéni adottságok alakították ki, azok elsődlegesen egy mélyebb változásra, a társadalomban végbemenő szociokulturális változásokra vezethetők vissza” (K, 13). A habitusok történeti elemzésének nehézsége nem kis részben pont a „nem pusztán..., hanem...” és az „elsődlegesen” jelezte súlypontok megfelelő arányának eltalálásában rejlik. Előbbi azt sejteti, a korszakban érzékelhető hatások nem írják elő a kialakuló habitust, hanem teret nyitnak a különbségek játékának: a habitualizáció nyitott és dinamikusan változó folyamat. Hasonlóképp megfontolandók Lengyel Andrásnak a tehetségre hivatkozás tautologikus, üres voltáról ugyanitt megfogalmazott érvei. Mindeközben viszont a művészet lényegi sajátosságának tetszik, hogy nem kizárólag a saját koráról és korának szól – miközben persze arról is! –, hanem képes más korok olvasóival is párbeszédet kialakítani, és érvényesen fölvetni olyan kérdéseket, amelyek nem is annyira a maga, mint inkább épp a befogadó korára vonatkoznak. Ezért bár kétségtelenül az irodalomtörténet-írás egyik fontos lehetőségeként vehető számba a habitustörténet, arra a művészi hatóerőre kevéssé tud rámutatni, ami miatt némelyekből lelkes, szenvedélyes olvasók válnak. Aki a bölcsészet búvárlására adja fejét, azzal kénytelen szembesülni, hogy a szaktudományos magyarázó erő nem önmagában hordja legitimációját, hanem arra is rá kell kérdeznie, hogy miből fakad a művészetek jelentősége a befogadók számára. Más kérdés, hogy az áltudományok terjedésével lassan a természettudományok is hasonló cipőben járnak. Sokak számára – s talán ez az, ami a modern habitusba jóval kevésbé fért bele – napjainkra már nem tűnik föl elégséges válasznak, hogy például az orvostudomány abban leli igazolását, hogy az orvoslás révén a betegek egy része meggyógyul, s így nem elegendő a betegség megszüntetésének lehetőségeit tudományosan kutatnia, hanem azt is be kell mutatnia, hogy a gyógyulás folyamata általa, az orvostudomány segítségével megy végbe. Lengyel András nem annyira az irodalmi szövegnek műalkotásként történő vizsgálatában látszik munkájának igazolását keresni, hanem történészként: nem az olvasás esztétikai tapasztalatára, hanem a múlt korok megértésének – szintúgy nehezen kétségbe vonható – jelentőségére hivatkozik a jelenben élők számára. Ekként az irodalomolvasás örömének és a művek nyelvművészeti teljesítményének ecsetelését számon kérő bírálat – hacsak, tévesen értve az irodalom önelvűségének föltevését, nem akarja azt állítani, hogy az irodalomnak márpedig nincs önmagán kívül történeti dimenziója – könnyen célt téveszt. Ugyanakkor érdemes kiemelni, hogy Lengyel szerteágazóbb tematikájú kötete többször elmozdul az olvasás kérdésének az irányába. Például a parasztság olvasási szokásaival és írásgyakorlataival foglalkozó tanulmányban az irodalom szociokulturális feltételeinek, a modern habitus formálódásának és az olvasás tapasztalatának a kérdései nem egymástól idegen problémaként jelennek meg, hanem egymással szoros érintkezésben. A modernség kollíziós szerkezetének megértetésében nem mellőzhető szerep jut annak, hogy Lengyel – bár nem tagadja az egyéni döntések jelentőségét – úgy írja le a modernség történeti dinamikáját, mint amelyre előbb-utóbb mindenkinek reagálnia kell, annak vonatkozásában sajátos magatartásformát kialakítania. Vagyis a modernizációnak az életvilág egészét átható folyamatai révén végül senki nem maradhat merőben független a modernségtől: „A modernségből való kizáródás marginalizál – vagy idővel megteremti a »modern nek« modern ellenpólusát.” (K, 15) Összhangban azzal, hogy a modernséghez hozzátartozik önmaga felett gyakorolt kritikája, az antimodernimus bizonyos formái is a modernség részévé válnak, minthogy idővel a modernség szociokulturális és történeti jelenségeitől ódzkodók is a modernséghez képest határozzák meg helyzetüket. A modernség tehát azért kollíziós szerkezetű, mert a mérvadó törésvonalak elsősorban nem a modernségen kívül, hanem azon belül (is) húzódnak. Más kérdés, hogy ez mutatis mutandis minden
