Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Bengi László: Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban (Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez című köteteiről)
96 Ahogy mondani szokták, akinek kész válasza van, az „vagy nem gondolkodik, vagy nem mond igazat”. Lengyel András munkásságának – megítélésem szerint: elvitathatatlan – érdeme, hogy mindegyre szembemegy a kérdés szőnyeg alá söprésével és az elbizakodottan könnyű válaszok hangoztatásával. Mindkét kötet élén egy elméleti jellegű írás áll: az Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben a habitualizációról szóló gondolatmenettel kezdődik, A modernség gondolko dástörténetéhez első tanulmánya pedig a szimbolizáció szerepét vizsgálja Ignotus gondol kodásában. Az utóbbi kérdés jelentősége túlmutat az elemzett életművön. A szimbolizáció folyamata ugyanis az irodalmi és nem irodalmi motívumok érintkezésbe lépéseként is értelmezhető, és így hozzájárul az eme kapcsolódási-torlódási pontokon bekövetkező tör ténések föltárásához, melyeket nagymértékben nyelvek találkozásaként mutat föl. Ezzel pedig jelzi, ha a szépirodalom autonómiája nem is teljes, függetlensége érdemi módon figyelembe veendő. Zavaróan hatnak ugyanakkor azok a megfogalmazások, amelyek – felerősítve az irodalom eszközjellegű fölfogását – közvetlen, a túlzott egyszerűsítés gyanúját keltő egybevágóságra utalnak irodalmi alkotás és annak társadalmi közege között. Miközben Lengyel András a cenzúra kapcsán „a szimpla tiltásként felfogott cenzúránál bonyolul tabb, már belsővé tett önszabályozó rendszer” körültekintő – a mélylélektan belátásaira is építő – leírásáig jut, a gondolatmenet jószerével erőszakos rövidre zárásaként hat a megállapítás, hogy mindez „végső soron a termelési mód internalizálása” (GT, 13). A Babits-tanulmányban erre emlékeztető kijelentéssel találkozik az olvasó: „Ez a »modern « episztémé, amelynek prototípusa, megteremtője a tőke logikája, s amelyet ez a logika fejez ki a legtisztábban, de amely nem marad meg a tőkeértékesülés folyamatában, hanem univerzális – absztrakt – formát ölt.” (GT, 85) A mondat második fele ugyanakkor mintha éppen azt mondaná, hogy amit az első tagmondatokban olvasunk, vagyis tőke és modern episztémé szoros és kölcsönös egymásra vonatkoztatása, az mégsem olyannyira közvetlen és magától értetődő, s így talán nem is a legalkalmasabb fogalmi keret a modernség megközelítéséhez. Ennek nyomán akár még az a kérdés is fölmerülhet, hogy – együtt például az önkifejezés problémájával – nem az elméleti-fogalmi keret bizonyos fokú tisztázatlansága és rövidre zártsága hozza-e létre a modernség némely antinómiáját? Fontos azonban leszögezni, hogy nem azt jelenti ez a kérdés, a magyar modernség kollíziós szerkezetű-e – ezen a téren Lengyel András vizsgálódásait igencsak meggyőzőnek látom –, hanem hogy mindenkor ott húzódnak-e a törésvonalak, ahol Lengyel föltételezi. „A szerep, azaz az én-azonosság lehetetlensége, az embert sokféle relációba beállító, alkalmazkodásra késztető modernitás pszichológiai alapproblémája.” (GT, 54) – állítja Juhász Gyula kapcsán Lengyel András. Ez alapján viszont – az identitás elérhetetlensége folytán – a közvetlen önkifejezés is lehetetlen. Csakhogy a gondolatmenetben szinte rögvest ezt követően „az önmagát, létérzékelését kifejező szerző” (GT, 54) kerül szóba, egy Juhász-versről pedig azt olvassuk: „Magas rendű önkifejezés.” (GT, 51) Valójában az a kijelentés is a szerepek mögött rejlő önazonosság feltételezésére megy vissza, mely szerint a „mű maga pedig végső soron mindig szerep” (GT, 51), hisz csak egy stabil identitásképlet teszi az egyén valamely meg jelenését önmagához képest szerepként meghatározhatóvá. A szerep egymásnak részben ellentmondó fogalmai újfent kiemelik az első tanulmányban önkifejezés és önelrejtés kettőseként tárgyalt szimbólumfogalmat. Ámde ez nem közelebb, inkább távolabb visz a szerző alakjától, vagy, innen nézve, képződményétől. Amennyiben a habitus, az „alkat” (GT, 59, 65) egyéninek és társadalminak sajátos összefonódása, egy adott korban lehetséges beállítódás és magatartásforma, akkor éppúgy óvatos körültekintéssel alkalmazható rá szerep és önazonosság kétosztatú képlete , mint az irodalmi szimbolizáció legalább annyira nyelvi, mint lelki folyamataira.
