Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Bengi László: Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban (Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez című köteteiről)
95 szimbolizációjaként olvassa a tárgyalt életműveket. Ezt az olvasati lehetőséget aligha érdemes tagadni. Annak ellenére sem, hogy ez a közelítésmód természetesen messze nem meríti ki az irodalom tapasztalatát, vagyis azt, amit és amiért olvasunk – már ha olvasunk, és nem inkább tartózkodni akarunk nem is pusztán társadalmi-szellemi környezetünk, hanem mindenekelőtt önmagunk megértésétől. Bármifajta szembenézés föltehetőleg mindig az önmagunkkal való szembenézéssel kezdődik, a saját álláspontunk kockára tevésével. A modernségről szóló két kötet, amikor „nem kész” monográfiaként állítja be magát, hanem töredékes formájukban is közrebocsátja szerzőjüknek az utóbbi években e tárgyban írt tanulmányait, akkor nem kis részben éppen ezt teszi meg. Ahogy Lengyel maga írja a vaskosabb gyűjteményről: „Ha van érdeme e könyvnek, [...] akkor éppen az, hogy érzékelhetővé teszi annak a sok és mindenféle nem-irodalmi fejleménynek és az irodalomnak az érintkezését és (rejtett) összefüggés-hálózatát.” (K, 10) Ez az önleírás egyfelől a tudományköziség figyelmet érdemlő vállalásáról ad hírt. Másrészt viszont azt is sejteti, hogy Lengyel szerint az irodalmi autonómia (nem kis részt pont a modernségben született) fogalma napjainkban elégtelennek bizonyul: nemcsak hogy nem segíti a korszak értelmezését, sőt éppen elfedi annak kollíziós természetét, de szigorú értelemben a maga korában sem volt érvényes. Föltevése sok szempontból arra szolgált, hogy egy kollíziós szerkezetű irodalmi-kulturális térben lehetővé tegye bizonyos pozíciók elfoglalását, illetve az érintkezési pontokon kialakuló egymásra hatásoknak a „kezelését”. Az irodalom autonómiájának kérdése rávilágít arra, hogy a Lengyel által követett értelmezésmódot végső soron az irodalom eszközszerű felfogása jellemzi: a vizsgált művek és életművek a magyar modernség gondolkodás- és eszmetörténeti sajátosságainak minél összetettebb leírását szolgálják. Nehezen vitatható, hogy hiábavaló próbálkozás irodalomról beszélni olyan írások kapcsán, amelyek nyelvi erő híján vannak, s esztétikai tapasztalatban sem igazán részesítenek. Ám éppannyira bajosan tartható valamiféle színtisztán irodalmi szöveg föltételezése is mindaddig, amíg az irodalmi mű elkerülhetetlen nyelvisége nem különül el élesen és kivétel nélkül minden egyes köznyelvi beszédmódtól. Ha a hétköznapok megnyilatkozásaitól a maga teljességében elváló nyelvművészetként értjük, a hermetizmus nemcsak elérhetetlen, de nagymértékben értelmetlen is. Hiába csábító, mégis túl könnyű lenne úgy vélekedni, hogy az irodalom önelvű és eszközjellegű megközelítése problémátlanul megfér egymás mellett. Nem mintha a maguk eltérő szempontjai szerint emez értelmezési irányok ne vezethetnének más, de egyaránt érvényes eredményekhez. Végképp bajos lenne elvitatni az értekező szabad döntését az általa előnyben részesített szemléletmódot illetően mindaddig, amíg választása nem tagadja a másféle döntések jogát és érvényét. Csakhogy nem a párhuzamosan futó érvelések önmagukban tekintett meggyőző ereje a nehézség forrása, hanem az igen eltérő irányú közelítésmódok viszonyának kérdése. Még ha külön-külön jól működik is a két irodalomértelmező felfogás, kapcsolatuk egyfajta skizofrén képletet eredményez – mondjuk ki: a modernségre jellemző kollíziós szerkezetet hoz létre. Míg az önelvűség képviselői számára az irodalom eszközszerű kezelése azzal fenyeget, hogy az alkotás történeti-társadalmi összefüggéseinek kidolgozása partvonalra szorítja az olvasás sajátosan esztétikai tapasztalatát, addig a habitustörténeti érdeklődés az önelvű értelmezést ítéli a lehetséges szempontok sokaságát szegényítő-ritkító önkorlátozásnak. Minthogy pedig mindkét álláspont önigazolásképpen egyazon mód fordulhat a „jobban értésnek” a „gazdagság” s „mélység” fogalmaira épített jelszavához, arról ebben az összefüggésben nyugodt szívvel elmondható: ideológia. Ehelyett korunk egyik legfeszítőbb, közel sem eldöntött kihívásának látom, milyen válaszokat kínál a fentihez hasonló kérdésekre (többek között természet- és bölcsészettudomány viszonyának problémájára vagy a digitális bölcsészet megosztó, a látványos eredmények mellett látványos kudarcoktól is tarkított föllépésére).
