Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Bengi László: Kollíziók és alternatívák a modernségkutatásban (Lengyel András Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben és A modernség gondolkodástörténetéhez című köteteiről)
94 „hiányzik” Ady, Kosztolányi, Móricz és így tovább, hogy önálló tanulmány szereplőiként nem, legfeljebb említésekben jelennek meg. Az Irodalom és modernizáció – kollíziós szerkezetben (a továbbiakban K) elöljáró szavában Lengyel András mint „habitustörténetet” (K, 10) határozza meg saját kutatási és érdeklődési területét. Önnön feladatáról pedig ennek jegyében – a 2018-as kötetből már idézett önleírással összhangban – azt írja: „A modernitást lehetővé tevő, sőt közvetlenül létrehozó »modern« habitus, működésben való megértése és leírása.” (K, 9) A kötet változó hosszúságú tanulmányai, miközben egyes résztémák vállaltan eltérő mélységű vázlatát adják, vitaindító, vitára buzdító módon, egyszersmind kérlelhetetlen eltökéltséggel exponálják a modern habitus magyar összefüggések által meghatározott alapkérdéseit. Ahogy már a kötetcím is célratörően jelzi, Lengyel szerint „a »modern « magyar történelem alakulástörténete alapvetően s föloldhatatlanul kollíziós szerkezetű” (K, 9). Ekként még a boldog időknek nevezett szakaszok sem beszélhetők el valamely harmonikus egyensúly erősen egyszerűsítő képzete jegyében; a modern magyar történelem mindig is feszültségekkel volt teli, sőt e feszültség – mint a kollíziós szerkezet eredője – lényegi jellemzője volt. A kötet tanulmányai nemegyszer éppen azért igyekszenek összetorlódó kulturális-kon cepcionális redőződéseket bemutatni, mert e vitakérdéseket „a magyar történettudomány (s az irodalomtörténet-írás) [...] önkényesen redukálta, s a kedvezőnek vélt trendet »ki- és fölnagyította«” (K, 9). Innen érthető, miért hangsúlyozza Lengyel többször is az olyan jelentős modern írók „kétlelkűségét”, alkotói beállítottságának kettősségét, mint Ignotus, Juhász Gyula, Babits, vagy éppen Ady (GT, 59, 97; K, 164). Szintén a kínálkozó és nem példa nélküli egyszerűsítésekkel szembeszegülve keresi az értekező – Juhászhoz vagy Osváthoz, bizonyos szempontból Csáthhoz hasonlóan – kifejezetten az összetett vonásokat Szabó Dezső 1910-es évekbeli munkásságában. De hasonló kutatói szemléletmód fejeződik ki Juhász és Szabó Dezső egyszerre ellentétes és rokon szerepének rövid, ám annál lényeglátóbb és érdekesebb fölvetésében (lásd GT, 60), vagy abban a megállapításban, hogy Csáth Géza – életének minden szörnyűsége ellenére, sőt éppen azért – „engedte megszólalni a modernség traumáit” (GT, 69). Babits Mihály egy verséről szólva Lengyel András a mindig több tudásra törekvés mozzanatát emeli ki: „Ez az attitűd a modernség szülötte, de egyben már a modernséggel való elégedetlenség eredménye is. A vágyban a modernség és a modernségkritika bontatlan egységben jelenik meg.” (GT, 96) Az a meglátás, hogy a modern gondolkodás önmagára is mintegy szükségszerűen kritikusan (is) tekint, nem hagyja érintetlenül a két kötet szemléleti kereteit sem. Ha ugyanis – továbbgondolva e viszonyt – az irodalom nemcsak a modern habitus(ok) kifejezőjének, hanem (ön)kritikájának is tekintendő, akkor azt sem lehet magától értetődőnek venni, milyen viszony áll fönn irodalmi és történelmi modernség között. Akadnak például irodalomtörténészek, akik az esztétizáló modernség sikerének zálogát részben egy olyan szétválasztásban látják, amely az irodalmi-művészeti modernséget leválasztja a technikai-ipari, sőt a társadalmi modernizációról. Ám nem szükséges osztani ezt a – sarkítottnak vélhető, s valóban könnyen azzá is váló – látásmódot annak elfogadásához, hogy irodalom és élet között szüntelen olyan rétegzett és akár ellentmondásokkal tűzdelt kapcsolatrendszer szövődik, amely az alkotást nem pusztán az életvilág viszonyainak megérzékítéseként szemléli, sőt nem is elsősorban azok kritikájának lehetőségeként veszi számba, hanem az irodalmat nyelvművészetként kezelve az önmegértés hangsúlyosan ideológiai ballasztoktól megkönnyebbedett formájaként gondolja el. Egyszerűbben fogalmazva: ha a magyar modernség kollíziós szerkezetű is, ebből még nem következik, hogy az irodalom történetében feltétlenül ugyanott és feltétlenül ugyanazon kollíziók érvényesülnek. Lengyel András szóban forgó tanulmányainak többsége nem az irodalom nyelvművészeti teljesítményét fürkészi, hanem társadalmi-történeti habitusok kifejeződéseként,
