Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Füzi László: Benes József művészetének sajátos vonásai
51 „Sokszor utaltunk már rá, hogy Benes eljárásának a lényege éppen ebben a variálásban és elvonatkoztatásban keresendő; durva, rút tényeket, dokumentumokat variál végtelenül, emel egy elvonatkoztatott, általános síkba. Nyilatkozatai és a mi körülírásaink nélkül legtöbbször a nyomuk sem marad a dokumentumoknak, csupán az álomnak azok a bizonyos kromatikus kulisszái váltakoznak előttünk, mint belgrádi tanárának képein. Figurájának (hősének) – (grafikában és festményekben is végtelen variált kép, immár a fűzött-fáslizott és gerincoszloppá csupaszított változatokat is eggyéolvasztva) – csak a hátát látjuk: a világ végén méláz el a nem létező bibliai vizek felett. Háta akár Pilinszky hőseinek a háta, akár a cserepes föld. Beckett is éppen eddig merészkedett.” Munkái megformálásáról még kevés szó esett az eddigiekben. Végtelenül sok formában mozgott otthonosan: grafika, sokszorosított grafika, színezett nyomatok, digitális nyomatok, festészet (akril és olaj), nagy- és kisméret, s mindegyik formában elérte azt, amit éppen elérni akart. Emlékezésében Csernik Attila mondja a következőket: „Egyszer, amikor itt volt Topolyán, pasztell volt-e, vagy mi, amivel dolgozott, de ráállt, hogy csinál egy figurát. Kint voltunk egy szálláson, és volt ott egy betonfelület. Rátette a papírt a betonra. A beton rücskös. Úgy kente a pasztellt, hogy az rögtön visszataszító felület lett.” Munkáinak anyagszerűségéről Virág Zoltán írt a legrészletesebben, itt csupán vonatkozó tanulmányának bevezető mondatait idézem: „A közel hét évtize des festői, grafikusi, illusztrátori, sőt a kültéri installálásban és a térbelsők dizájnjában egyaránt jelentékeny művészi kiteljesedés korszakolási igyekezetét valószínűleg áthatja majd annak tisztázási szükségessége, hogy Benes József töretlenül egységes életműve nem áll-e túlságosan ellen a szakaszokra bontásnak. A munkásságát jellemző kifejezésbeli gazdagság és igényesség olyan vizuális kommunikációs apparátust hozott létre és tartott mozgásban, amellyel már az 1950-es évek elejétől egyértelműsítette, hogy aligha lehet találni afféle kivitelezési módozatot, amely közömbösséget mutatna az anyagszerűség iránt. A problémátlanított élet a legkevésbé sem foglalkoztatta, az alkotásmenetet nem tekintette a katarzis evidenciájával kecsegtető folyamatnak, és megspórolta a feleletet ama kérdésekre, melyekre a kérdezők többsége egyformán tudja a választ. A dekoratív szükségletek kielégítésében kimerülő fétisfunkciós szépelgések helyett a rendhagyó, a torzult, a visszatetszést keltő kötötte le érdeklődését, a kockázatos megismerés, a képtelen átalakulásokban tobzódó apokaliptika vonzotta. A természet nyomása alatt közvetlenül képződő materialitástól és az antihumán, a szubhumán, a nonhumán plaszticitástól jutott el a történeti kontextusukból kiszakított formák egyidejű monumentalizálásáig, heroizálásáig és banalizálásáig, amit a tárgyalkotó műveleti arzenáljába beemelt technikai reprodukciós gesztusokkal és a civilizációs melléktermékek, anyagfölöslegek akkumulációjával toldott meg vagy egészített ki.” Tolnai Ottót idézve írtam már arról, hogy munkái az azokat uraló motívumok, színek, anyagok kapcsolódása révén hatalmas rendszert alkotnak.
