Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Füzi László: Benes József művészetének sajátos vonásai
50 Benesnek megvolt az ereje a maga látásmódjának az érvényesítéséhez, a megnyitó szövegének fontossága mégsem kérdőjelezhető meg. Bela Duranci döntése a mából nézve is aláhúzza, hogy Benes nem holmi másodlagos élmények hatására, hanem a maga világából kiindulva jutott el a szétesés és a szorongás érzetének megjelenítéséhez. Érdemes megemlíteni, hogy a tárlat ötvenedik évfordulójára rendezett szabadkai Benes-kiállítást szintén Bela Duranci nyitotta meg. Megnyitója, ahogy azt Faragó Kornélia összefoglalta, visszapillantott „Benes jugoszláviai korszakára, a »bomlás morbid világát« idéző alkotásokra, és azzal zárja mondanivalóját, hogy a benesi képi beszéd a sikoly, a sejtelem, a szorongás, a figyelmeztetés poétikáit dolgozza ki. A szöveg azt kívánja sugallni, hogy a sokkoló élményiség gyermekkori útravaló, hogy Benest mindvégig a háborús idők emlékezete tartotta a megkérdezettség állapotában. A Már az anyaméhben darabjai, a Túlélők , a Félelemgyár, a Feltárás vagy a Pannon Bábe l nem a Vajdaságban készültek, mint ahogyan a nagy intenzitással terebélyesedő Husika -figurák sem... Bela Duranci meg tekinti egy kecskeméti kiállítás válogatását, és így érzékeli Benes gondolati következetességeit, de a kétezres évek elején készült, és alapos katalógussal dokumentált Figura sorozat darabjairól ... már csak a katalógusbeli megjelenés nyomán szól. A Fogarassy Miklós által akárki-figuráknak nevezett alakokban a tehetetlenség félelmetes jeleit látja, a figyelmeztetés víziószerű kreatúráit. Úgy ítéli meg, hogy Benes e kollázsokat illetően is ragaszkodik saját jól felismerhető, személyes jelszerűségeihez, amelyek művészi módon definiált vallomásként működnek. »Megrendítő létpoétika ez, teljes összhangban mindnyájunk sorsával«.” Benes műveinek sajátos világát a maga egzisztenciális érintettsége mellett jelzett motívumai, illetve azok változatai, valamint a megformálás egyedi vonásai határozták meg. Világérzékelése reális mozzanatokból táplálkozott, általa megfigyelt jelenségekből vagy éppen a történeti realitás mozzanataiból, a partizánok által elhurcolt, aztán a halálba küldött összevarrt szemű-szájú emberekről egy idős zentai halász beszélt neki. Az általa látott Tisza-parthoz tartoztak ők is, miközben külön-külön képszervező erőként szerepelt nála a táj is s az emberi alak is. Motívumainak átalakulásáról Tolnai Ottó mondta a legtöbbet. A figurákról a következőket olvashatjuk nála: „Partra vetett figuráját – az Embert – aztán külön is górcső alá veszi. Valójában arról a báburól van szó, amelyet még Belgrádból hozott órájával együtt. Két irányban mozgatja, manipulálja. Végtelenül hizlalja (fáslikkal, borzalmas fűzőkkel, szíjakkal kötözve tartja össze), a szó szoros értelmében gólemmé növeszti. Mintha csak azt mondaná: ürességében, lelketlenségében, gúzsbakötöttségében fantommá – gólemmé nő az ember. Hol pedig az ellenkező irányba indul: csupasz gerincoszloppá redukálja.” Tolnai leírása szerint Benes az összevarrtság mozzanatát látja meg az alföldi táj fóliás sátraiban is, a maga motívumainak átformálásával így gazdagítja képeinek világát. Kötődik a realitáshoz, de absztrahálja is a jelenséget, a konkrétból képes azonnal az elvontba átlépni. Tolnai a következőket mondja erről:
