Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Maurits Ferenc festményei (Fotók: Banczik Róbert)
42 szövegnél is izgalmasabb, autentikusabb és voltaképpen provokatívabb nyelvi helyzettel. A szlovén fordító talán nem érzett rá erre a lehetőségre, talán nem merte megkockáztatni, hogy a szlovéntól némileg távolabb álló szerb nyelvű fordítást másolja be saját szövegébe. Ehelyett (szlovén fordítás híján) lefordítja a magyar szöveget (még a magyar fordító, Erdey Aladár nevét is meghagyva zárójelben). A másolás során ugyanakkor egyetlen apró csalást nem vettek észre a szerb és horvát fordítók. Az utolsó mondatba Tolnai jelöletlenül belopott egy apróságot Erdey Aladár Fromentin-szövegébe, ami a fordításokból kimaradt. „Hajdan a polgárok, ma az utazók, ítéletükre váró államfők csak mozgó és változó festői foltok, mulandó pontok, melyek századról századra nyomon követik egymást, a nagy ég, a nagy tenger, a végtelen dűne és a hamvasszürke part között.” Az „ítéletükre váró államfők” csak Tolnai szövegében kerülnek be ebbe az otthonosság és az otthontalanság mulandóságát fölskiccelő, tág horizontú perspektívába. A horvát és a szerb fordításban ez az ironikus játék észrevétlen maradt. Davor Beganović és Enver Kazaz a Belső fordítások ( Unutarnji prijevodi ) címet adta annak a 2011-ben megjelent könyvének, amelyben a volt Jugoszláviát jelentő térség hét szerzőjének műveiből válogattak, a műveket összetartó erőként Danilo Kiš irodalmi műveinek hagyományát, Szarajevót mint a délszláv háborúk jelképes helyszínét, amelyben a múlt századi történelem szinekdochéjaként Tolnainak „a halál zuhogó hutája” kifejezését emlegetik, a Szemelvények a velencei vértanúból című verséből. Tolnai az egyetlen nem délszláv, nem valamelyik délszláv nyelven író, ám a könyv szerkesztőinek exjugoszláv szemszögéből sajátnak tekintett alkotó az antológia hét szerzője közül. (Tolnai mellett Aleksandar Hemon, Vladimir Pištalo, Miljenko Jergović, Semezdin Mehmedinovic ́, és Toma ž Šalamun és Biljana Srbljanović a kötet szerzői.) A kötet szövegeit szerb/horvát/bosnyák nyel ven publikálták, ehhez Tolnai Ottó és Tomaž Šalamun szlovén költő szövegeit kellett ténylegesen lefordítani. A belső fordítások kifejezés paradox volta jól jelzi az azonosságok és különbözőségek együttes jelenlétét ezeknél a szerzőknél, a közös térség által jelen lévő kulturális azonosság felismerhetőségét a természetszerűleg meglévő nyelvi és kulturális eltérések ellenére is. És ugyanezt meg lehetne fogalmazni fordítva is, az azonos vagy egymáshoz rendkívül közel álló nyelvek ellenére meglévő eltéréseket és a kulturális közvetítés szükségességét láttatva. Tolnai különös pozíciója – a magyar kultúrához tartozása – ebben a szerzői körben tovább árnyalja a képet – s esetében a belső fordítás provokatívan találó.
