Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Iványosi-Szabó Tibor: „Egy korrajzi versezet…” 1679-ből
66 ményeiből egy rövid szakaszra korlátozódó krónikát készített, melynek szövegét azonban a szokásokat követve vers formájába öltöztette. Éppen ezért leíró jellege végig meghatározó. Tehát aligha várhatjuk tőle az ettől eltérő irodalmi műfajok fogásait, elemeit. Kétségtelen, hogy kortársai jobban kedvelték a líra különféle formáját. Ráadásul ez a versezet minden bizonnyal alkalmi alkotás. Erősen valószínű, hogy a strófák többsége rögtönzött. Tartalmát mindvégig a különféle megszenvedett katonai atrocitásokra összpontosította. A viszonylag rövid munkán belül érdemi belső szerkezet kialakításáról nem beszélhetünk. Még az időpontok meghatározása sem egységes. Első felében viszonylag következetes a jelölés, később már csak a hónapokra utal. A közepén pedig egy betoldás osztja két részre az események monoton felsorolását, melynek külön címet adott. Ebben a négy strófában valójában Kovács András — korábbi kisbíró — váratlan rangbeli emelkedésén, ispánságán ironizál. Tagadhatatlan azonban, hogy a sorok magyaros ritmusa elég következetes. Ezt azért is ki kell emelnem, mert valamelyest ellensúlyozza az elbeszélés valóban csaknem bántó egyhangúságát. A strófák tizenkettes szótagszáma pedig szinte hibátlan. Négysoros rímei számunkra lehangolóan egyhangúak ugyan, de tudomásul kell vennünk, hogy kora újkori verseink számottevő része még ezt a formát követi. Tagadhatatlan viszont az is, hogy több esetben felcsillan benne egyfajta kifejezőerő. El kell azt is ismernünk, hogy a tömörségre (Dichtung!) való törekvése pedig csaknem töretlen és eredményes. Egy-egy rajtaütés vezetőinek nevét, követeléseit, zsákmányait, a város vezetőivel szembeni fellépését, a helybeliek reagálását, a csapatok külső megjelenését, mozgásuk irányát és az esetleges eseményeket sorra egyetlen versszakba képes zsúfolni. Kétségtelen érdemei között kell kiemelnem, hogy bár tömören, de a szemtanú szuggesztivitásával tudja felidézni nemcsak a szaporán ismétlődő eseményeket, az egyes csapatok és parancsnokok fellépése nyomán nemcsak a kikövetelt zsákmányok jellegét, mennyiségét, hanem mind a követelődzők arroganciáját és változatos praktikáit, mind pedig a bírák kényszeredett tetteit és lelkiállapotát is. Tehát ne legyünk vele szűkkeblűek. Próbálkozását akár egyedülálló kísérletnek is tekinthetjük, hiszen a török és a kuruc portyázók önkényeskedéséről ilyen tömör és ennyire sokszínű összképet az elszórtan rögzített feljegyzésekből nem tudunk szerezni. Bár kerüli a hatáskeltést, elbeszélése alapján lesz nyilvánvaló, hogy az erőszak alkalmazásának milyen széles skáláját vették igénybe mind a törökök, mind pedig a kurucok. Ezért történelmi forrásaink között — formai gyengeségei ellenére — kétségtelenül különleges színfolt. A sorokat vallatva még néhány szerencsés hasonlatra is lelhetünk. Egyik figyelemre méltó erényének pedig azt tartom, hogy az események tömör ismertetése során a folyton változó helyzeteket nemcsak fel tudja eleveníteni, hanem a gyakorta ismétlődő inzultusok között képes volt érzékeltetni a fokozatokat, a magisztrátus tagjainak eltérő riadalmát, olykor a szenvedő fél habitusát és az egyéni sérelmeikre adott erősen különböző válaszaikat is. Vegyük észre azt is, hogy — ilyen körülmények között — ott motoszkált benne csaknem folyamatosan egyfajta ironizálás, amelyen belül az önirónia is elég markánsan feltűnik. Végezetül még egy fontos elemre célszerű utalnom. A század költészetének egyik meghatározó témája — persze nem
