Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Szajkó István festményei (A művész felvételei)
17 csipkegyárakban, igen, lassan épült az Infaustus, jóllehet, mint jeleztem, Tyiro Falcione helyén még mindig akárha egy nagy lyukkal... Most a Víztorony felé fordulok. Lassan elálmosít ez a patyolat szövétnek. Észrevétlen tényleg beszőtt, sőt akárha melegítene is már. A fagyhalál első jele, gondolom. Megfagyott a buszmegállóban. Mert Palicson egy iglu szolgál buszmegállóként... Elaludt a berugdosott oldalú igluban... Szép halál, mondják majd az infaustusok. Egyesek majd azt bizonygatják, nem is a buszt várta, hiszen csak minden szökőévben ment volt be busz akkortájt a háború alatt Szabadkára. A Falcione-kúriát fixálta végtelen. Mániákusan. Betegesen már-már. És lassan, észrevétlen, mosollyal az arcán, megfagyott. Egyik rokonom mesélte, hogy a Donnál látott volt az elviselhetetlen hideg elől, döglött ló még meleg hasába bújó, és ott főtuszként megfagyott katonát, a különös az volt, mint meséjéből kitűnt, hogy akkor már a rokonomat is kerülgette a fagyhalál, a szépen visszahajló őrület, feltűrte katonaköpenyének ujját, és a hómező kellős közepén nekilátott az ellés levezetéséhez. Azt mondta, szép, fényes, vadgesztenyeszín kiscsikót segített a világra, nagyokat nyerített, jóllehet ő maga nyerített, mesélés közben is nyerített, ő inkább tán vonyított, mesélés közben is vonyított, mint a katonaló teteme körül a farkasok, mint körüle lassan magunk is, mint vonyítottam én is, amikor először adtam elő az esetet a GREEN DOOR-ban, nem sokkal a Síró homár után, meg később is, mert gyakran elmesél tetik velem a megfagyott kanca szülésének levezetését, a gesztenyeszín kiscsikó napvilágra segítését, az őrült rokon nyerítését, négykézláb való futkosását... Állok a buszmegállóban. Őzbőr kesztyűmbe törölgetem az orrom. Még édesanyámtól kaptam volt egyszer ezt az őzbőr kesztyűt. Édesapám boltjából hozta nekem. Leltár előtt egyszer még visszakérte, nehogy nagy legyen a hiány. Azt mondta, ez a kesztyű megy a nyúlszőr kalaphoz. Mert szeretném, mondta édesanyám, ha szépen öltöznél, kisfiam, ha városba menet mindig Trianon-szürke öltönyödet vennéd fel, és nem kaftánokban, kacabájokban szaladgálnál a fess fürdővendégek között, mint egy neceguga. Mert, mondta édesanyám, ne haragudj, kisfiam, néha nagyon elhagyod magad, ruháid ijesztően emlékeztetnek Margaréta, hibbant húgom ancú gjára... Állok a buszmegállóban. Miközben fejem felett egy jégcsapra leszek figyelmes. Kissé megijeszt ez a pontosság. Hogy ilyen pontosan alája álltam. Hogy ilyen pontosan alája állított valaki. Igen, egy-egy pillanatra ijesztő, hogy hirtelen minden ennyire pontos. Jóllehet tudtom nélkül. Mintha valami egzakt mód előkészített csapdába estem volna. A feketefenyők sora. A nemzetközi út padkája. Az újságosbódék megfáradt, bepárásodott műanyag lepedőkkel lefedett, facsiptetőkkel összefogott színes kiadványai. Ennyire pontos, jóllehet minden pontatlan. A világ, a világmindenség pontatlanná lett. Ide most három pontot kellene tenni. De nem teszek. Mert az én jégcsapom halálosan pontos. Araszolok, észrevétlen félrearaszolok. A kutyák nehogy felneszeljenek. Várom, jóllehet
