Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 6. szám - Szajkó István festményei (A művész felvételei)
18 mondom, sehogyan sem akarnak, igazi, nagy, puha hópelyhek képződjenek. Igen, most már egészen biztosan jég lesz. Ónos eső. Felemelt elülső résszel egy hótúró száguld el előttünk, hátul valami centrifugális szerkezettel ipari sót szór. Még tényleg nincs mit túrnia. Csak sóznak pánikszerűen. Egy marék piszkos ipari só az arcomba csapódik. Megrettenek. A nyúzott embereket be szokták sózni... Egy fél lépést előrelépek, hogy égő arcomat kissé lehűtse, lemossa a sréhen verő, még mindig definiálatlan, ez is, az is csapadék. Szememnek is jólesik ez a tisztálkodás. Kitisztítja belőle a csipát, az árpa csíráit, kitisztítja, kiélesíti, ismét olyan élessé teszi látásom, mint gyerekkoromban volt. Olyan érzés ez, mint amikor néhány napja, éjszaka az éjjeliszekrény fiókjából kivéve a kis flakont, műkönnyet akartam csöppenteni kiszáradt szemembe, közben én a fülgombásodás elleni orvosság flakonját tapogattam ki, és gombásodás elleni orvosságot csöppentettem a szemembe. És üvöltve ugrottam fel, szaladtam a fürdőszobába. De aztán a nap folyamán azt vettem észre, azok a csöppek jót tettek a szememnek, mert az is tele lehetett gombával... Emese megrázó szavai jutnak eszembe, amikor is egyik narkós barátjáról mesélt, aki, ahogyan Emese belépett volt a fürdőszobába, éppen ki akarta volt venni a szemét. Mit csinálsz, kiáltott rá Emese. Zavar a szemem, kiveszem, mondta narkós barátja... Igen, gyerekkorom hóeséseibe araszolok vissza. Hiszen én is künn éltem a vadnyulakkal a puha fehér pusztában, az erdőszéli veteményeskertekben együtt rágcsálva velük a künn felejtett lila karalábét, a kikapart, kirugdosott – mert az őzek kirugdosták – színes gumókat, az arany csicsókát. Ahogy esővé, jéggé válnak a hosszúkás hószálak, egyszer csak áttetszővé, átláthatóvá válik a világ. Mintha csak a nagy szőttest félrehúzták volna. És valami határtalan, ragyogó ablaküveg került volna közénk, jégből. Állok a buszmegállóban. Félcipőben. Érzem, a talapzathoz fagyok. Mint sörét a nyúl körül, kopog az eső. És akkor most, a sárga hókotró után, valami ismét elsuhan előttem ebben az új áttetszőségben. A járdán. Valami zöldségféle. Még jobban kilépek, hogy utánanézzek, jól sejtem-e, mi is lehetett ez az ún. zöldségféleség. Jól sejtettem. Igor fűzöld kerékpárja. Az suhant el előttem. És hirtelen valami kellemes érzés, boldogságféle jár át, jóllehet már jócskán künn állok a jégverésben. Igor megmentett a fagyhaláltól. Ez kétségtelen. Talán azért is csinált egy kört, csak úgy. Hiszen ki biciklizne különben ilyen ítéletidőben, vidáman? Senki. Csak Igor. Szinte felkiáltva mutatok utána, jé, a tavasz első hí rnöke! A körülöttem fagyoskodó embereknek is szólni kellene. Meg kellene kérdezni, látták-e ők is a tavasz első hírnökét?! Elszáguldott előttünk fűzöld kerékpárján. Igen, Igor kerékpárja egy régi, rozoga, ám városkánk legüdébb kerékpárja. Valóban, erről vitatkoztunk is már különben az infaustusokkal, Igor bringája nem egy egyszerű gép, hanem valami újfajta, eddig még nem leírt zöldségféleség. Nevettek. Azt mondták, ne kezdjem baszatni Igor bringáját. Van éppen elég zöldségféle a motívumaid között, mondta Regény Misu, ne szedj újakat a nyakadba. Első pillanatban jópofáknak tűnnek, aztán meg a sűrűjükbe gabalyodsz,
