Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Kozma Huba: Barátnak mehetős… (Gáspár György: Alattvalónak alkalmatlan – pályakép Gálfalvi Györgyről)
59 fogadkozásoknak, a tegnapi népvezérek álságos szavainak. Nem látja fedezetét a román– magyar megbékélés hibátlanul gyors megvalósulásának. Így aztán úgy látja helyénvaló nak, ha politikai tisztségeit átadja a mögötte állóknak, maga pedig hazatér az irodalomba. Az irodalom mindkettőnk számára az életet jelentett e – mondja Markó Béla Gáspár Györgynek Életinterjújában. De neki az irodalom inkább az élete volt, mint nekem, ebben otthonosabban mozgott, mint én. Miközben az a tény, hogy én a politikai életben mozogtam, bizonyos védettséget jelentett a Látó nak. Újjászervezik a szerkesztőséget, anyaországbéli segítséget is igénybe véve megbirkóz nak anyagi gondjaik java részével. Épületet vásárolnak a kapott pénzből, fedél alá kerülhet így a frissen szerzett nyomdagép és a könyvkiadó. Úgy tűnik, minden a helyére kerül végre. A megfiatalodott szerkesztőség ehhez igazodó lelkesültséggel lát munkához, létrehozzák a Látó Irodalmi Színpadát, amely alkalmanként több száz fős olvasóközönséget vonz a folyóirat rendez vényeire. S fellépnek erre a frissen ácsolt színpadra a Kárpát-medencei írástudók legjelesebbjei, Csoóri Sándor, Konrád György, Eszterházy Péter, Cseres Tibor, Kányádi Sándo r, Vári Fábián László, Závada Pál, Tolnai Ottó , Grendel Lajos és még sokan mások. A temérdek szervezőmunka kevés időt hagy viszont a főszerkesztők számára az alkotói tevékenységre. Barátját/harcostársát az országos politika, őt a szerkesztéssel és az ezzel járó közösségszervező feladatok, elsősorban az irodalmi színpad szervezése kötik le. Pedig ő szeretne a m űvekkel szegülni ellen a pusztulásnak. 2007-ben bekövetkezhető nyug díjaztatásáig azonban ebbéli eltökélt szándékának egyetlen egyszer tud eleget tenni, az ezredfordulón az Egy áruló monológja címmel megjelent monológokat, naplójegyzeteket tartalmazó kötete megjelentetésével. Nehezen beszélek a könyvről – mondja Antal Erikának 2001-ben a Krónika című erdélyi napilapban –, mert nehezen adtam ki a kezemből, mint ahogy minden eddig megjelent könyvemet nehezen adtam ki a kezemből. Tulajdonképpen mindig írni szerettem a legjobban. De az az ember vagyok, aki túlságosan sokat olvas és keveset ír. Könyves emberként és kiadói lektorként egyaránt elkeserít, hogy ma egész másként csobbannak a szavaim. Idegen számomra az évtized, az évszázad, és attól félek, hogy már nem is fogom megszeretni soha. Nyugdíjba menetele után is gyötrik az írás és a saját könyvek közreadása nélkül eltelt meddő évek. Ráadásul a világ is alaposan megváltozott a „változás” óta. Az emberek most már szabadabban, nyíltabban alkotnak véleményt – egymásról is. Barátaim hazaárulózzák egymást. Mindketten cinkosaim, világos tehát, hogy kétszeresen is áruló vagyok – írja a könyv címadó írásában. Ráadásul én két hazát árulok ... Röhögnöm kellene magamon – magunkon –, hiszen valaha teli szájjal tudtam kacagni. De szitává lőve nem lehet hahotázni. Alkalmi beszédeit, hozzász ólásait , visszaemlékezéseit még szűkebb baráti körben is mindig nyomdakész pontosan, a tollforgatók igényességével fogalmazza, az írásra azonban csak nem áll rá a keze. Ebből az írói válságból a régi barát, az országos vezető politikussá emelkedő Markó Béla menekíti ki azzal, hogy hozzásegíti egykori titkosszolgálati an yagának kézhezvételéhez. Hatezer oldal. Ennyit tesznek le elé a szekuritát és időket megidéző intézet asztalára. Hatezer oldal. Talán csak magyarországi mentora, Ilia Tanár Úr „dicsekedhet” rajta kívül még ilyen nagymértékű hivatalos figyelemmel a Kárpát-medencében. A Szekuritáté egykori buzgó jelentgetői lesznek hát a szerzőtársai a következő emlékirat, a Kacagásaink (2016 ) megírásakor. A célszemély előbb a Gherasim, később a magyarosabb Kelemen fedőnevet kapja a friss keresztségben. Lakását bepolos kázzák, lehallgatókészülékeket helyeznek a munkahelyi irodáikba, még a főinformátor főszerkesztőjébe is. A szapora napi jelentések fölidézik számára a múlt már elfelejtett ese ményeit, a régvolt beszélgetéseket, a telefonos értesítéseket. És fölidézik persze a könnyen beazonosítható jelentők arcát, azok álságos törleszkedéseit. Találkozásaikkor – meséli el Gáspár Györgynek – közülük néhányan még mindig úgy köszönnek rá, ho gy „ölellek”!
