Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk

63

anyáékkal a szobába szorultunk. Ott gombfocizni sem lehetett a kerek asztalon, kiszaladgáltunk mindenféle ürügyekkel, a két vendég már elég hangosan vitatkozott, apánk azzal a tudattal dőlt hátra a támlás széken, hogy nincs mit tenni. A Németh bácsi éppen azt firtatta, kinek engedték meg itt a Rákosiék, hogy albérlőket tartsanak. Mikor minden nagy házat államosítottak, csak a magukét nem! A Berberich bácsi azt nem értette, milyen őrvezető volt az olyan, aki utálja a svábokat. A Németh bácsi fölugrott, ő szakaszvezető volt, és azok igazi német emberek voltak. Közben összeverte a bokáját, meghajolt, ahogy illik, be sem szólt a szobába, úgyis szaladt utána a Németh néni. Ezt jól megcsinálják mindig, mondta apa a Berberich

bácsinak, de akkor már neki is mennie kellett.

A Náci fütyörészve többször is elsétált előttünk, de nem kopogott be. A Németh Pistával végre elfoglaltuk a konyhaasztalt, de jött a Németh néni, Pistának még dolga van otthon. Apánk megint szétszedte a biciklit, még volt fél óra a munkaidőből. Öt perccel öt előtt készen volt a jármű, addig senki sem telefonált érte. Sietve elkerekezett a postára, mikor tíz perc múlva megjött, hallottam, amint anyánknak azt mondja: senki sincs Pesten az igazgatóságon. A biciklit meg úgy lökte a falhoz, mintha el akarná újra rontani.

Egész este egyedül rádiózott, korán elküldött aludni, anyánk is lefeküdt, egyikünk szemére sem jött álom, reggel megint elaludtam, senki sem volt otthon rajtam kívül. Gyere, tüntetünk, kiabálta a kapuban

Rozsos Sanyi és Németh Pista. A főutcán értem őket utol, mindenfelé emberek, nagy torlaszként hömpölyögtünk a kereszteződésben. Elöl egy magas férfi sétabotot lóbált a feje felett, ez egy tamburmajor, röhögött fel Jóska, aki már tagja volt a fúvószenekarnak. Egy ismeretlen nyakon legyintette, közben kiabálta a bot ritmusára: Rákosira kötelet, Gerőre se egyebet. Körbefutottuk őket, de nagyon hosszú volt a sor, pedig a járdán senki sem állt. A Királyváros felé vezető úton az erőműig leszaladtunk, a kanyarból se láttuk a sor végét. Mikor visszaértünk a tanácsházához, már kötelekkel rángatták a csillagot a falon, recsegett-ropogott a pirosra festett pléhdarab, nehezen engedte el, össze is karmolta a vakolatot. A merészebbek üvöltve menekültek a fal tövéből, a csillag a lépcsőre zuhant, sikongva tapsoltunk, valaki ráállt és csendet intett. Szavalni kezdte az Isten áldd meg a magyart, de inkább énekelni akarták, ehhez a botot sem lengette senki, az erőműnél majdnem egy sorral lemaradtak az éneklők. Állj vigyázzban, bökte oldalba Rozsos Sanyit a Németh Pista, lekaptuk a sapkánkat is, a Berberich Nácit kinevették, mert úgy akart tisztelegni, mint egy rendőr a lépcsőről. A rendőrt föl is dobálták a levegőbe később. Megint azt kiabálták, hogy Rákosira kötelet, most nagyon félelmetes volt, ahogy a bot táncolt a fejünk felett. Megfordultak, hullámzott a széles sor, a Királyváros felé indultak. Eléjük szaladtunk, de csak a buszgarázsig merészkedtünk, a váróterem tetejéről néztük, ahogy vonultak. Rozsos Sanyi kiszámolta, hogy a nyolc kilométert két óra alatt fogják legyalogolni, és ha ott is leszednek egy csillagot a falról, akkor legalább öt óra kell, mire visszajönnek. A Németh Pista szerint nem jönnek vissza, mert onnan jöttek, tehát oda mennek vissza. Különben is, sötét lesz öt óra múlva.

Anyánk a kereszteződésnél forgolódott, megragadta a kezemet, ki engedett el, kérdezte, és életemben először fejen vágott. Apánk állandóan hazabiciklizett,