Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk
64 elszaladt valahová, anyánk kötözte az ágyneműt, próbálgatta, hogyan fér a hátára, a párnákat nekem szánta. Bőröndbe gyömködte a ruháinkat, este nem öltöztünk pizsamába, csak úgy ruhástól akartunk aludni. Ruhástól nem lehet. Apánk végre mondott valamit. Előfordulhat, hogy éjjel föl kell költözni a Berberichék pincéjébe, ott biztonságosabb, mint itt, a főutca közelében. Most még erősebben füleltem, biztos voltam benne, hogy a tüntetők miatt van így, visszajönnek mégis, azért nem biztonságos itthon lenni. A csillag még többször rázuhant az álmomra, olyankor fölültem, megláttam apánkat, cigizett a konyhában. Kinn csend volt, a dömperek sem jártak. (A pincék lassan mind elpusztulnak. Először csak azokat hagyták bedőlni, amelyek a beépített házak udvarán álltak. Beszakadtak a présházak, elrohadtak a nagy német prések, mikor már életveszélyesen korhadoztak, szétfűrészelték őket és tűzre kerültek. A pinceajtók a lecsorgó esőktől kezdtek foszladozni, rozsda formátlanította el a vasakat, mállani kezdett a faragott, barokkos kőkeret. Benn elmarjultak a téglaboltívek, csöpögött az esővíz, hódítva szétfutott a salétromtérképen az elhanyagoló hadműveletek fehér frontvonala. Kiürültek a hordók, a dongák robbanva szétfröccsentek, borszagú meleget árasztottak a kályhából a téli begyújtás után. Lomhegyek gyülekeztek a legbelső sarkokban, később már a rend látszatára sem ügyelt senki, eltömődtek a falak szellőzőrései, a csöves nyílások is eldugultak. Aki nem hordta tele a pincét szemetével és rejtegetnivalóival, az beszakította, teherautónyi földek töltötték be a hajdan lapáttal kiásott, talicskával elhordott mélyedéseket. Kisajátított utcák feltöltött kertjeivé változtak a pincehátak, vagy ólakat fabrikált föléjük a szükség kapirgáló tyúkoknak, szapora nyulaknak, patkányok ellen védő kutyáknak. Nekünk sosem volt a közös udvarban másunk, mint közös udvari vécénk, budink, a többieknek szénkamrával, egyetlen közös disznóóllal. Disznónk egyszer volt benne, este hoztuk, hajnalban meg is öltük, apánk egész éjjel nem aludt, el ne emeljék a szegénységünk százhúsz kilóját valahogyan. Mi csak akkor mehettünk pincébe, présházba, ha megengedték az utcabeliek, ha lopakodva cigarettáztunk, ha a magasra rúgott foci a tető nélküli öreg falak közé esett. Ha a Kálvária-dombon csavarogtunk, már pontosan tudtam, mikor emeltünk el egy kis barackot a Berberichék államosított szőlőjéből, mikor a Biharira magyarosított Bartliék sietve eladott telkéről. A panasszal is hamar felhagytak a legmakacsabbak, mint ahogy a kapálással, a permetezéssel, mikor senkinél védelmet nem találtak a nálunk céltudatosabb, tökéletesebb munkát végző tolvajok ellen. Mindenből kifosztottuk magunkat, kölcsönösen és hiánytalanul. Mindenünket ebek harmincadjára adtuk, ha nekem, neked is, ha nekem nem, neked se. Harag sem volt már ebben, egymás sajnálatában éltünk, a másikénál kisebb veszteség már éltető forrásunk volt. Végül házaink falát mállasztotta, barátságunkat koptatta, szerelmünket untatta el a bénító életösztön, a csigaeffektus. Beleültünk foteljeinkbe, képernyős szobasarkaink felé fordultunk, ingerültek lettünk, ha kopogtattak, folyton elkéstünk, ha valahol találkoznunk kellett. Új ablakokat vágtunk a házakra, oda nem illőt, tetőtereket ácsoltunk magunk fölé, amiben senki sem lakik, eltüzeltük végül az ólakat is, pázsitra cseréltük az egész udvart, kertet,
