Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Kovács Lajos: Másodosztályú történelmünk
62 mindent kapu fölé emeltem vele. Németh Pista ilyet sosem csinált. Neki elsőre a pipába vágódtak a lövései. A Terveket is a bajnoki forduló után szívták el a présházban vagy a pincében. Ha nem volt hideg, csak a présházig oldalogtunk, annak nem volt teteje, könnyen szabadultunk a füsttől. Hidegben muszáj volt leszökni a pincébe. Én nem szívtam, anyánk a mások füstjét is kiszagolta rajtam. Engem állítottak őrnek. A két szellőzőnyílás alá gyülekeztek, adogatták körbe a Tervet, sose volt annyi, hogy mindenkinek jusson. Aki köhögött, kihagyták egy körből. Próbáltak karikákat fújni, hamar megtanulták, ezt nagyon irigyeltem tőlük. A Németh néni sosem értette, miért kértünk minden meccs végén befőttet. Neki egyáltalán nem volt orra a füstre, ő csak a faforgácsot érezte meg a Németh bácsi siktes ruháján. Én is szerettem a befőttet, de el kellett osztanom a többiek között. Hosszan rágták a cseresznyét, szopták a magokat, a lével fogat áztattak. Otthon anyánknak így is mindig gyanús voltam. Valahol mindig belegabalyodtam a mások füstszagába.) Anya nem engedett sehová, apánk telefonált, azt mondta, ne menjünk el otthonról, majd siet haza, de vidéken van. Reméltem, hogy értem jönnek a fiúk, gombfocizni mindig elengedett anyánk, most hazafelé megbeszéltük, hogy kimegyünk a betonbunkerhez, még a háborúban csinálták a németek. Rozsos Sanyi azt mondta, talált egy egész doboz Tervet. De csak Berberich néni jött, megint a nagymutert kereste, nagyon félt, hogy most végleg agyonveri a Berberich bácsi, pedig tényleg csak egy pillanatra hagyta magára az öregmutert, az ember nem is gondolná, mire képes, ha meglát egy rést az ajtón. Most anya sem akart segíteni, engem bezavart a szobába, mert beleütöttem az orrom a felnőttek dolgába. A Németh néni pánikba esett, már a kapuból azt kiabálta, hogy háború lesz, az oroszok nem fogják hagyni, az ura ismeri őket, szakaszvezető volt a németeknél. Anyánk mogorva lett, nem szerette, ha a férfiak a háborút hozták elő. Minden este odáig csűrték-csavarták. Németh bácsi nagyon utálta az oroszokat, apánk utált belebeszélni a csűrés-csavarásba, az asszonyok a másik sarokba menekültek, mi gombfociztunk a szoba közepén. Apánk szerelni járt az oroszok telefonját is, az egyenruha mindig megtette a hatását, nemcsak a közkatonák, de a tisztek is nagyokat tisztelegtek neki, még vasárnap is, ha elsétáltunk köztük a főutcán. Látja, hülyék ezek mind, állapította meg róluk Németh bácsi, az ilyen történetek mindig megnyugtatták, elég is volt arra az estére az oroszokból. Apa csak tolta a kerékpárját, kísérte a Rozsos bácsit, aki erősen fogta a nagymuter karját, mert a vasúti aluljáróban összefutott vele, és a nagymuter hevesen köpködte a rabtartóját. Apánk mesélte, hogy a nagymuter eltévedt az alagútban, föl-le szédelgett majd egy órán át, a vasutasok mesélték, de nem ismerték még a nagymutert, hát csak szemmel tartották. A Rozsos bácsi elment megnézni a Hoffmann kocsmában, nem keresi-e őt a Berberich bácsi. Apa ezen is nevetett, de idegesen, mint amikor hirtelen pofon akar vágni valamiért. Vissza sem ment a postára, ebéd után ugyan szundított húsz percet, ahogyan szokta, de csak szerelte a biciklijét egész délután. A telefonközpontba beszólt, hogy itthon van, rossz a bicikli, ide szóljanak, ha baj van. A Németh bácsi is korábban ért haza, ebéd után rögtön beszólt a Berberich Náci apjának, aztán apánk rádiója köré ültek, de mi
