Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Pátkai Tivadar: Stírölés
49 Nem sokáig kellett rajta gondolkodnom, mert közben a Ságiöcsi leszakított két szem szép hamvas ringlót Ervin bácsiék fájáról, és az egyiket a kezembe nyomta, a másikon ő mutogatta el, hogyan is kell majd megmarkolászni a leány csöcsét. Aztán amikor meg szétnyomta a markában, azt mondta, hogy na, látod, aranyos kisöcsém, így, ilyen erőssen, ilyen durván soha nem szabad. – Most idefigyelj aranyöcsém, ha ellopod nekem öregapád gíppuskatöltényes öngyújtóját, akkor azt is elmondom tenéked, hogyan köll rendessen megtoszigálni a leányokat. Kivéve a szűz leányokat, mert azokhoz te még lófaszjancsi se vagy. Hát én az öngyújtóját biztosan nem fogom ellopni, mert agyonütne érte az öregapám, ha megtudná. De a toszásról még senki sem beszélt nekem részletesebben. Mindig csak egy-egy szófoszlányt sikerült elkapnom az apám borbélyműhelyében. A kártyázó kuncsaftok részegségükben sokszor az otthoni titkaikról hőbörögtek, jó nagyokat röhögve rajtuk. A Boldi bácsi például azt mesélte egyikszer, hogy Janka néni toszása közben úgy, de úgy elkapta a gépszíj, hogy az örökölt bídermájer szekrényük tetejére szép sorjában kirakott birsalmák közül minden löketnél leesett egy-egy a döngölt padlóra. Azóta se nyúlok az asszonypajtáshoz – mondta –, mer’ mi lesz, ha valamelyik gyerek fölébred, oszt’ megneszeli a pitykézést, ne adj’ isten, megeszi az éretlen birsalmát, aztán vérhasban pusztul el. Hát, én sohase gondoltam volna, hogy ilyen sok köze van a birsalmáknak a toszáshoz. Az öngyújtó helyett inkább beígértem neki azt a vastag képeskönyvet, amit öreganyám padlásán találtunk az unokaöcsémmel. Amit azután jól eldugtunk a pajtaszínben, soha senki meg ne találja, rajtunk kívül. Teli voltak rajzolva szebbnél szebb meztelen nőkkel. Szilveszter öregapám féltestvére hozta vagy küldte Pestről, amíg élt, amíg le nem vágta mindkét lábát tőben egy zsólás hajnalon a villamos. Igen híres pest-budai kávéházakban pincérkedett egész életében. Sok érdekes könyvet kapott ott, majdnem mindegyikbe volt neki írva valamilyen jókívánság. A legtöbbjét hazaküldte postán ide Sáskapusztára. Amikor már alig fértek el ezek a könyvek a padláson, öreganyám hugyér-szarér’ odaadta őket egy zsibárus cigány kompániának, akik minden évben kétszer járták végig a falut. Volt, amikor pénzt adtak érte, volt, amikor csak égetett csetreszeket. Egyik alkalommal én is ott lábatlankodtam. Akkor folyton azt kérdezgette az egyik arany nyakláncos cigány, hogy a Gyula úrtól és a Dezső úrtól van-e még aláírt könyv a padláson, mert azokért háromszor annyit tudna adni most, mint tavaly. Azt hazudtam a Ságiöcsinek, hogy öregapám öngyújtója fölmondta a szolgálatot, de helyette ezt az igen nagy ritkaságot tudom adni. Valamilyen Mihály rajzolta. Megmutattam neki. Ennek jobban megörült, mint gondoltam. Belecsapott a tenyerembe, mondta, áll az alku. Most nem az Ervin kanyarban találkoztunk, hanem a Szípasszony háza mögötti kiserdőben. – Hát, a toszigálás egy kicsit bonyolultabb ám aranyöcsém, mint a csöcsöré szés, de még a smárolásnál is kacifántosabb. Ráadásul olyan is van, amiko r a kettőt együtt köll csinálni, mert a leány úgy kívánja. Úgy akaródzik nekije. Az ám az igazi, amikor fölül smárolsz, alul meg bevágsz!
