Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Pátkai Tivadar: Stírölés
47 tán onnan visszajött, hogy ő vagy bányász, vagy kohász, vagy életművész lesz. Mindenkinek ezzel a sztálinvárosi bentlakással hencegett. – Na, ott aztán durva világ volt aranyos kisöcsém! Annyi jampecet egy rakáson még a jóisten se baszott, életemben összesen se láttam annyit! A győri Röcsöge kutyafasza hozzá képest. Csak úgy kapkodtam a fejem. Csörögni meg rázni jártak a csajokkal a Leprába, a Kék Egérbe. Csöves naciba’, csillogó, dióolajtól csöpögő hajjal. Jó, hát nappal azért overállban dolgoztak, jelvényes sapkában tanultak, de aztán este bevadultak, mint a izé, a körösztapád bikája szokott. A nőcik se voltak ám különbek. Megálltak nekik. Így mondták. Piszok jól keresett mindenki a vasműben. Még a portás is. Volt ott ereszd el a hajamat. Smár meg minden. Az hagyján, hogy a munkavörsönyben, de a toszásban is élen jártak. Akit nyakon csíptek, hogy megcsalta az urát, azt mondjuk izével, fegyelmivel kibaszták, mint macskát szarni, szóval pappiron kizárták a DISZ-bű. De, ha fölcsinálták, akkor megvédték. Akkor egy ujjal se bántották. Nehezen tudtam a dióolajat ellopni az apám borbélyműhelyéből, mert éppen behívták továbbszolgálatra. Odakészítettem az üvegcsét a kapunk mellé, a sűrű mályvabokor tövébe, hogy csak föl kelljen kapni, ha indulok a Ságiöcsihez. Üzente ugye, hogy szokásos helyünkön, vagyis az Ervin-kanyarban találkozzunk sötétedés után, aztán onnan megyünk, stírölni. Átadtam a dióolajat. Meg se köszönte, természetesnek vette, hogy ez jár neki. Azonnal öntött egy gyűszűnyit a markába, fölkente a hajára. Azt mondta, na, így néznek ki az igazi jampecok is, csak hegyesebb a csukájuk, meg nekik valódi csőnacijuk van, nem ilyen ruhacsipesszel leszűkített szar. Közben nagyot szippantott a floderigójából, mélyen letüdőzte, az összes füstöt a szemem közé fújta, ahogyan szokta, és csak annyit mondott sejtelmesen: – Tudod te azt aranyos kisöcsém, hogy az én amerikás öregapám mekkora cimbalomművész volt? Művész. Érted? I-ga-zi mű-vész. Híres cimbalomművész. Bekötött szemmel, hátrakötött kézzel is tudott játszani. Szájjal, bazmeg. A csikágói meg a párizsi asszonyok aranyat pisáltak utána. Nála jobban szerintem senki se értett a nőkhöz. Na. Hát asszem, tőle örökölhettem az udvarolás meg a stírölés tudományát. „A lónak a fasza vót az öregaptya, nem cimbalmos. Én aztán igen jól ismertem az öreg Ágostont. Karácsonyig való esze se vót. Az is ilyen fabulálós fajta, mint ez az Öcsigyerek. Mindig vastag bötűvel beszélt. Annyit ért a beszéde, mint a nyeletlen bicska penge nélkül. Arra vót büszke egy időben, hogy bolhából tetű lett. Megjátszotta a lókupecet, de azt is gyérül. Mer’ ugye a jó lókupec fölér egy királysággal. Vótak is, akik megveszekedett gazdagok lettek a lovakbúl. De a legtöbbjük talajveszejtett lett, mint ez a szerencsétlen.” Ezt a bizonyítványt meg Csali öregapám állította ki róla, mert valamikor együtt mentek a Rotterdam nevű hajón Amerikába. Azt is hozzátette, mindennel megpróbálkozott ez az Ágoston odakint is, de semmi se volt az ínyére. Se a bánya, se a sínfektetés. Cimbalmot meg szerinte csak a sáskapusztai sátoros búcsúban látott, amikor meghívták a híres Pista cigány bandáját bazseválni. A lókupeckedés se jött be neki. Állítólag elkötött néhány lovat valamelyik rancson. Amikor meg égett a talaj a lába alatt, eltűnt, ahogyan szegény Basáktóni
