Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 5. szám - Tarcsay Zoltán: Mao Tei és a befejezhetetlen

40

Mao Tei kissé rémülten követte a lányt, aki mintha tudta volna, merre mennek és mit keresnek. Mao Teit az apát óva intette mindenfajta bizonyosságtól, kivéve persze a végsőt, de attól még igen messze volt. Az egyszerű tényektől megborzongott, a matematikáról nem is beszélve. Alig várta, hogy visszatérhessen a sejtések, vélemények és balladai homály világába (persze ezzel félreértelmezte a mester tanítását). Csodálta ezt a fekete hajat, ami alatt az univerzum ennyi magabiztosságot sűrített össze, mint valami anti-Mao Tei részecskéket sugárzó szingularitás. (A mester azt is megmondta, hogy ne olvasson annyi tudományos fikciót, mert nincs is gonoszabb dolog, mint a tudomány és a fikció, de Mao Tei persze annál többet olvasott.)

Mentek, mendegéltek, Mao Tei úgy érezte, hogy körbe-körbe mennek, és átvitt értelemben igaza is volt, mert nem mentek sehová, csak úgy mentek, de Mao Teinek csak nem jutott eszébe, hogy ez maga a lényeg. Kiderült viszont, hogy a lányt Évának hívják, amit Mao Tei nem tudott kiejteni, csak azt, hogy Hueiwa, és hogy éppen szökésben van otthonról valami családi konfliktus miatt, amelynek részleteit Mao Tei elméje legnagyobb igyekezete ellenére is visszautasította.

– Úgyhogy most már te is szökevény vagy – állapította meg Éva.

– De hisz én eleve az voltam. Én már akkor elszöktem mindenhonnan, amikor még nem is tudtam, miért. Nem is emlékszem olyanra, hogy ne lettem volna szökésben. Olyan előfordult, hogy elfelejtettem, mi elől, de azért kitartóan tovább menekültem.

– Csak a szökés kedvéért – bólintott Éva.

Megálltak néprajzi mintát gyűjteni egy kis faluban egy irdatlan hegy lábánál, ahol kizárólag öreg emberek laktak. A házakban is öregek voltak, az utcákon is, a boltban, az istállókban, a kocsmában. Egytől egyig. Ezen kicsit elcsodálkoztak, főleg Mao Tei, aki titokban irtózott tőlük, de azért kifaggatták őket a saját farkába harapó történetről. Kiderült, hogy ebben a faluban minden történet végtelenül saját magát ismétli, mint valami folklorisztikus nyelvi csiga vagy nukleinsav-féleség, és addig folytatódik egyre mélyebb és árnyaltabb szinteken, amíg a mesélő el nem alszik (ami a mesélők életkorát tekintve aránylag hamar bekövetkezett). Ebből az is adódott, hogy soha egyiknek sem volt vége. Ez a gondolat Évát rendkívül megviselte. Mao Tei ellenben egyre inkább élvezte ezeket a csigameséket. Volt olyan is, amelyik hatvanhatszor kezdődött el egymás után, és emiatt aztán semmiről nem szólt, csupán valaminek a kezdetéről, amiről nem derült ki semmi, csak hogy egy történetnek a kezdetével kapcsolatos, és így tovább.

A szörnyen magas hegy pedig egyre ott hegylett felettük, végtelenbe veszőn és sorsszerűen. Ott csókolóztak először, a hegy lábánál, amikor Éva hirtelen megérezte, milyen magas és végtelen az a hegy. Mao Tei pedig most már biztosra vette, hogy ki fogják rúgni a szerzetesrendből, szinte látta az apát rettenetes szemöldökráncolását (az apát ölni tudott a szemöldökével). A megvilágosodástól is búcsút vehetett. A végtelen történetről pedig egészen bizonyosan megállapították, hogy merő közhely (Mao Tei inkább csak sejtette).