Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 5. szám - Tóth Erzsébet: Én lettem volna
35 zás stb. történt a lakásomban, ami nekem és családtagjaimnak, (de főleg az anyunak) kisebb ideg-összeroppanást jelentett, amit mégis megúsztunk szerencsésen. A munkában részt vettek az előfordulás gyakorisága szerint: Józsi, Lajos, Apu, Cipy, Holtság, Novák Béla.) Anyuról és a többiekről majd később. Tehát a mai napra rendeltetett: február. Még annyi, hogy a maradék januárból, amiről már nem vezettem naplót, annyi van a kis füzetemben, hogy jan. 19. és 29. mellett sok szép csillagot találtam, ami bizonyára azt jelenti, hogy ezeken a napokon lefeküdtünk egymással P.-vel. Képtelen vagyok visszaemlékezni, hogyan, miért és egyáltalán történtek a dolgok. Legközelebbi emlékem egy eszméletlen hóesés február 14-én, ill. 15-én, mert ez már akkor volt. Ugyanis elhívtam P.-t egy filmre, illetve kettőre (Ne sápadj!, Kutya éji dala), és amikor már vége lett, már másnap volt, ráadásul félelmetesen esett a hó. Alig találtunk taxit, és nem is nagyon szóltunk egymáshoz, mert tudtam, hogy a gyerekeket a szomszédra bízta, és már régen haza kellett volna mennie, de egyszerűen nem volt ereje kikászálódni. Iszonyú sokan voltak a moziban, Filmszemle volt, és képtelenség volt kimenni. A taxiban a filmekről beszéltünk, és mintha egy tökéletlen gimnazista lennék, még a kezét se mertem megfogni. Mindez a hülye gyerekei miatt. Azelőtt még soha nem voltak ilyen nagyon jelen. Illetve közöttünk. Azután már hosszú ideig nem találkoztunk. Február 22-én volt Józsival és Cypivel a műsorunk – elég nagy sikerrel –, amire nem jött el, azt mondta, hogy előtte egy nappal indultak síelni a Tátrába. Annyira megdöbbentem ezen, hogy nem is gondolkodtam, igaz-e vagy sem. Az est jól sikerült, legkevésbé izgultam az összes szereplésem közül. Persze hármónk közül még így is én voltam a legidétlenebb. Februárnak így vége. Még a mai napról kellene írnom valamit, hogy naplóformája legyen a dolognak. Szóval a mai nap, október 24. Hosszú megfázás után mentem dolgozni, bent már nagy volt az izgalom, mert őrületes pletykálkodások és gyűlölködések tartják össze ezt a kicsike vállalatot. Józsinak megírtam a levelet, hogy meghívjuk egy költői estre, jó lenne, ha eljönne, és nem rúgna be túlságosan. Dolgoztam is, de nem sokat. Klárit és Anyut próbáltam felhívni, amikor P. bejött a vonalba, ezen nagyon csodálkoztam, általában én szoktam hívni, ő ritkábban. Kérdezte, hogy meggyógyultam-e már, mondtam, hogy majdnem, de felőle meg is halhatnék. Nem nagyon hallottam a reagálását, mert sokan voltak a szobában és nyüzsögtek. Mondta még, hogy ő nagyon szereti a csípős őszi reggeleket, mire én nem túl eredetien azt válaszoltam, hogy Marokkó hősége után ezen nem is lehet csodálkozni, s még hogy én nem nagyon élvezem ezt a csípős hideget, mert megfázásom révén nem nagyon jártam kint. Erre fantasztikus módon emlékezett, s azt mondta, érdekes, hogy én nem kaptam el. Mit? Kérdeztem, mert olyan hihetetlen és szokatlan volt, hogy visszaemlékezik egy héttel azelőtti együttlétünkre, s arra, hogy féltem, elkapja tőlem a náthát. Afrikai utazása és egyéb dolgok miatt sokáig nem találkoztunk, s amikor úgy nézett ki, hogy végre találkozhatunk, egy éjszaka alatt úgy megfáztam, hogy csupa köhögés és takony voltam, mire végre szemközt ülhettünk egymással. Még könnyeztem is a náthától. De olyan türelmetlen és magától értetődő vággyal vont
