Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Gálfalvi György: Űr a tornácon
54 Gálfalvi György Űr a tornácon Immár rítusommá vált: esténként, ha ráérek, kiülök a teraszra a naplementét bámulni. Ahány naplemente, annyi fény-árnyék orgia, s én nem tudok betelni a színek kavalkádjával. Napszentülte után a félig szürkülőtől a vaksötétig rendszerint a helyemen maradok a háncspadon, meglesem a csillagok feljövetelét. Ezen a nyáron esténként gyakran volt szélcsend mifelénk, de az illatcsend szerencsére elmaradt. Az orgona elvirágzása után a terasz violái sem dúdolnak bársonyosan bőrközelből, de a kert végéből a jázmin még mindig idáig üzen emlékeket pendítve: „Az alkonyatban kerítések mentén érezd a jázmin súlyos illatát, illat, nyár, csók, alkony, így van ez csak rendjén, s ha így van, akkor dalban illan át.” A verset Majtényi Erik írta, nem olyan régen, 1954-ben, Közérdekű hozzászólás címen, harmincnégy évesen arra biztatva nála is fiatalabb társait, köztük név szerint megszólítva az akkor huszonegy éves Páskándi Gézát, hogy harcos közéleti verseik mellett ne engedjék elsenyvedni a szerelmi lírát. A hívó szóra – illat – Lászlóffy Aladár is odaáll közénk, s belesuttogja a csendbe: „suhog az illat náda sa, Zsuzsanna fürdik valahol”. Nem vagyok tehát egyedül a teraszon, még akkor sem, ha vénemberesen egyre hajlamosabb lettem a magányomról rinyálni, s a feleségem túl éles fülével azon kapott, hogy suta automatizmussal motyorgom a sötétbe: magamra maradtam. Nem, nem vagyok egyedül, ott vannak velem a barátaim, mellettem van egész életem. Teraszomról nappal négy toronyra látni. Ha távol vagyok, négy torony harangja szól utánam. Azokról a tornyokról akkor is tudok, amikor nem látom őket. Barátaim korán észrevették, fokozottan hajlamos vagyok az emlékezésre. Szász János 1977-ben számomra teljesen váratlanul tette közzé az Utunk ban: „Gálfalvi Gyurka bajsza belelóg az emlékek borába.” Talán mégsem ferde hajlam az emlékezés. Illyés Gyula a Hitel ben nemrég közölt naplójegyzetei között olvasom: „Tudásunk: az emlékeink. Egyéniségünk: emlékeink. Egész lényünk ennyi: emlékeink. Minél több emlék, annál több emberség tehát. A teljes emberséget a vége felé éri el az ember, öregedve. Ha emlékeink épen maradnának, halálunk pillanata volna a leggazdagabb pillanatunk.” Preszenilis állapotomban felborult a menetrend megzápult agyamban (a gyémánteszű Székely Jánosnak volt írásban és szóban gyakori siráma e kifejezés: megzápult agyam). Logikátlanul merülnek fel a libikókán az emlékek, az események, a verssorok, a gondolatok. A kicsillagosodott ég alatt önkéntelenül is dúdolni kezdek. Felgyúlnak a havasi pásztortüzek, amelyek egykori tábortüzeinkre válaszoltak ősi távközléssel, de a zsákutcás magyar történelmen ezúttal nem megyek dalolva végig. Azon tűnődöm – az ördög tudja, miért ez jut eszem-
