Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Gálfalvi György: Űr a tornácon
55 be a tábortüzekről –, hogy nehezebb hasznosnak lenni, ha úgy érzed, már nincs szükség reád. Semmirekellő lett belőlem, borongok, pedig valaha hemzsegő voltam. Nem kell fölöttem a tiszta égnek elborulnia ahhoz, hogy éles legyen az emlék. Amikor Hamvas Béla mondatát olvastam: „Minden ember éhségben éli le az életét” – azonnal hozzátettem: de nem mindegy, mire volt éhes. Tisztelettel jelentem: én éhes maradtam. Hogy ne érezzem túlságosan patetikusnak a mondatot, azonnal alkalmi versikém rémlik fel bennem, amelyet a kórházban, csövekkel kipányvázva holtmereven a plafonra szegezett tekintettel morogtam: „A karomban tű, a farkomban katéter, csoda-e, ha nem ízlik sem élet, sem étel.” Kórházi kalandjaim során, az intenzív osztályon való vendégszerepléseimet és a sebészeti belémavatkozásokat is ideértve, tudtommal nem pánikoltam a szükségesnél jobban. Visszatérő mondatomnak – megúsztam az életemet – csak mellékesen volt egészségügyi vonatkozása. Az ösztöneim azonban jelezték a veszélyt. Az, hogy megúsztam az életemet, nem jelenti azt, hogy nálam okosabb ösztöneimnek nem volt igazuk. Volt mit megúsznom. Ne tűnjék téves általánosításnak: Mi, nemzetiségi sorban élők kihegyezetten hajlamosak vagyunk arra, hogy a vészjósló jeleket érzékeljük, van a lelkünknek egy csücske, amely tapasztalatainkat begyűjtve szinte predesztinál a veszélyérzetre. Én hiszek az ösztöneimnek, s utólag igazat adok Székely Jánosnak, akivel húsz évet végigvitáztam többek között erről is az Igaz Szó szerkesztőségében: „Sohasem lehetünk eléggé pesszimisták.” Úgy tudom, alapjában véve derűs, bőnedvű embernek ismertek, de vénségemre magamra száradtam, s mint ilyen, jó ideje terhemre vagyok. Írásban és szóban évek óta kényszeresen ismételgetem: idegen ez az évezred. Egyre kevesebb okom van remélni, hogy eljön az én időm, eljön a mi időnk, s egyszer majd otthon érzem magam időben és térben. Elismerem, hogy idegenségemnek alapvetően két oka van: Én és a világ, a világ és én. Elhallgatnak a tücskök, hűvösen lebben a szél, a denevérek megjelennek a fejem fölött, s bár sohasem viszolyogtam tőlük, ideje becsoszognom a szobába. Ügyelek, nehogy megbotoljak a papucsomban, s akkorát repüljek, hogy már a levegőben sajnáljam magam. A könyvespolcomhoz araszolok, megkeresem Lászlóffy Aladár Mezőség című versét, mert kétségeim támadtak. De jól emlé keztem, valóban így olvasni a szövegben: „suhog az illat nádasa” . Marad a kétely árnyéka: Valóban így írta a szerző? Nem tévedett egy betűt a korrektor vagy a szedő? Nem vagyok benne biztos, hogy találkozunk, de ha mégis összefutunk egy égi kocsmában vagy könyvtárban, ez lesz az első kérdésem: Suhog vagy susog az illat nádasa, Aladár?
