Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Vass Norbert: Honvéd
50 volt a csomagokra nyomva, más semmi, abból lehetett tudni mindent, és a Husztik szerint a hetesben voltak a legfinomabb dolgok, de az ritkán esett csak le a kamionokról, sajnos. Most viszont szerencsénk volt, mert a hetesben volt ez a csoki is, mondjuk, mondta a Husztik, amivel kínált meg mogyoróvaj, de nem édes az, mint a Nutella, hanem sós fajta, van akkor egy tenyérnyi, fehér valami is benne, ami kinézetre a puffasztott rizsre hasonlít, az íze meg olyan, mintha egyszerre harapna az ember szárított almába, szőlőcukorba és narancsba. Volt akkor a túlélőben egy kis üveg Tabasco, ami jobban csípett a pirosaranynál, úgyhogy a halászléba meg a babgulyásba is egyet szabadott csak belőle csöppenteni, ha meg megnyaltuk, akkor viszketni kezdett először tőle a nyelvünk, utána meg elzsibbadt. A Béla hőmérőjére is rá kellett volna csöppenteni egyet a Tabascóból, beindult volna talán az is, de az amerikaiak jobban bírhatták az erőset nálunk, és ha már oda volt nekik csomagolva, ráöntötték a Husztik szerint az egészet arra a valamire, amihez a forralófólia volt a túlélőben. Ebből lett a pép. Olyan volt ez a fólia, hogy beleöntött egy kis vizet az ember, és pezsegni kezdett, mint a Plussz, csak forró is lett közben egyből, és át is melegítette azt a löncsszerű pépet, ami mellé volt csomagolva, de úgy, hogy perceket kellett várni, mire kihűlt. Fura volt ez az egész nagyon, szokatlan, úgyhogy nem mertük mi megkóstolni se melegen, se kihűlve, inkább a Béláék kutyájának adtuk, vagy a Jani bácsi macskájának, a Mircinek. Az egye. Hány fokot mutat most a cafus hőmérő, kérdeztem a Bélát, ő meg a fejét ingatta, hogy huszonöt, és hogy kiteszi majd délután a nagyító alá, otthon, a napra, és mondta, hogy ne szarakodjunk, együk meg a kelkáposztafőzeléket inkább. Lassan ment a menzán a sor, de be is mondta a Dicső Erzsike néni a hangosba az évnyitón, hogy ez lesz, mert kiment az amerikaiakhoz az a kontyos konyhás dolgozni, a bázisra, és itt, nálunk a Juliska néni maradt csak. Biztos azokat a pépeket főzi akkor, a kontyos meg szárítja, amiket a nagybátyja hoz néha a Husztiknak, gondoltam, nekünk meg kelkáposztafőzeléket adnak most majd, száraz héjú kenyérrel. A Hudi Klau állt előttünk a sorban, és hátrafordult, és mondta, hogy be van. Arra mondta ezt a Klau, hogy a naplóba, úgy látta, be van a Hoppár írva, még mindig. Egyszer sem láttuk ezt a Hoppár Adriánt pedig, csak a Klau a nevét a naplóban, és nem is mondott a Kati néni se róla semmit, abból sejtettük viszont, hogy jönni fog majd, hogy huszonkettőt kellett idéntől a hetesnek a létszámra mondani, ami úgy jöhetett csak ki, ha valaki új jön, és akkor meglátta a Klau ezt a nevet a naplóban, tegnap, hogy Hoppár Adrián. Kicsoda, kérdezte mindenki, kicsoda? Találgatni kezdtük, amíg álltunk a sorban, hogy milyen fiú lehet vajon a Hoppár, és hogy gyűjti-e a Turbo rágós papírt például, vagy hogy takonylabdázni szeret-e, és hogy felteszi-e a ziccert pincérrel, ahogy a Pippen szokta a Bullsban, vagy a nagyszünetben a Papcsik Matyi nálunk, és hogy rálőné-e a Zubor Zolinak egyből, vagy lepasz szolná inkább a Baranyai Ferikének a labdát. Azt is mondta a Husztik, hogy a Hoppár amerikai szerinte, mert tud valami színészt is hasonló nevűt, és hogy a bázison dolgozhat az apja, biztos, és azért nem jön szerinte még be, mert nem tud elég jól magyarul. Ismer ilyet a nagybátyja is kint, Taszáron, hogy az egyik takarító egy katonához költözött, és ülnek vasárnap a Disney előtt együtt, és várják, hogy a lányuk milyen nyelven szólal majd meg, hogy Kacsamesék, vagy hogy Duck Tales. De hát, mondta a Zolti, amiatt nem kellene aggódnia, hogy hogy beszél, mert a Deutschmobilból vették már ők is a Ludwig das Gespensterkindet biztos, és elég lenne elénekelnünk együtt,
