Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 4. szám - Szmeskó Gábor: A távolság közelében I. (Simone Weil hatása Pilinszky János misztikafogalmára)
103 désével van kapcsolatban. Erre utal a korábban idézett mondat: „a szamaritá nus, aki megáll és ránéz, mégis erre a hiányzó emberre szegezi a figyelmét, s nyomon következő mozdulatai tanúsítják, hogy figyelme valóságos volt.”33 Weil külön esszét szentel a figyelem problematikája körüljárásának. Eszerint a figyelem egy fejleszthető képesség, amely (autentikus módon) a másikhoz várakozással, önmaga felé pedig lemondással – akaratának visszaszorításával – viszonyul.34 A másikra irányuló várakozás a másik alteritásának elismerését jelenti, amelyben az erősebb meghagyja a másik szabad beleegyezési jogát az egyenlő kapcsolatra vonatkozóan. Ebben az önmagát felfüggesztő cselekedetben Weil Isten teremtő gesztusát fedezi fel. Hiszen Weil teremtésteológiájában Isten fogyatkozását, önmagáról való lemondását jelenti a teremtés, melyben hagyja, hogy más akarat is működjön a világban, mint az övé. Ez a más akarat – az emberé – alapvetően inautentikus, s mikor autentikussá válik – Weil szerint –, ugyanaz a lemondás nyilvánul meg benne, mint Isten részéről a teremtésben. Ily módon az akaratról való lemondás, mely a figyelem helyes működésében nyilvánul meg – vagyis lemondás és várakozás – Istennel való összekapcsolódás. Az ember nem képes a szeretetre,35 mivel az akarat vezérli. Mikor megszületik benne a vágy, hogy ez ne így legyen, akkor alkalmassá válik arra, hogy autentikus figyelemmel forduljon – jelen esetben – a másikhoz (felebarátjához). Ennek eredményeként válik láthatóvá az én-te viszonyban megnyilvánuló egyenlőség és az etikus cselekedet. Ezt látjuk, és ezt nevezzük felebaráti szeretetnek. Weil szerint azonban ennél több történik. Jézus kijelentette a rászorulókkal való egységét (Mt 25, 35), Weil pedig amellett érvelt, hogy nemcsak a rászorulóban, hanem a segítőben is Jézus van jelen. Vagyis a segítő mint Jézus, a bajba jutotton mint Jézuson segít. Ilyen módon a felebaráti szeretet (a konkrét másikon való segítség) megegyezik az istenszeretettel, azonban nemcsak ezzel, hanem Isten emberre irányuló szeretetével is egybeesik. A teremtésben önmagáról lemondó, és az ember beleegyezésére várakozó Isten viszonya az emberhez ugyanaz, mint az ember figyelme – mely a viszonyulás autentikus módját bizonyítja – a másikra vonatkozóan. Tehát a felebaráti szeretet, az istenszeretet és Istennek a szeretete ugyanaz, mégpedig a viszonyulás módjában (lemondás, várakozás). Ezen belül a három szeretet abban is azonos, hogy ugyanabban a konkrét cselekedetben – Weil példájában a rászoruló megsegítése – van jelen mindhárom szeretet. A felebaráti szeretet és az istenszeretet különbsége logikai érven alapul. Ha nincs felebaráti szeretet – vagyis nincs az ehhez szükséges világhoz való viszony 33 Uo., 115. 34 „A figyelem azt jelenti, hogy leállítjuk gondolkodásunkat és disponibilissé (befogadásra képessé) tesszük; üressé és áthatolhatóvá minden tárgy részére, amelyre figyelnünk kell. [...] [A] szellemnek üresnek kell lennie, hogy a maga igazságában befogadhassa a tárgyat, amely beléhatol.” Simone Weil, Iskolai tanulás és istenszeretet, ford. Barsi Balázs, Vigilia, 1985, 9. sz., 751. Weil középpontba állított művében: „E figyelem teremtő figyelem. Ám mihelyt bekövetkezik, lemondás lesz belőle. [...] Az ember úgy fogadja el fogyatkozását, hogy közben már arra figyel, hogyan induljon meg anélkül, hogy kiterjesztené hatalmát, pusztán azért, hogy életre keltsen egy tőle különböző és független embert.” Uo., 113. 35 Meg kell jegyezni, hogy Weil beszél egyfajta megelőző szeretetről (amour antérieur ), de ez sokkal inkább tekinthető a szeretetre való vágynak, mint szeretetnek.
