Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Ferdinand von Schirach: Tizennégy; Harmincöt (Tatár Sándor fordításai)
47 Georg mindössze nyolcvan kilométerre lakott az internátustól, így aztán gyakran töltöttem náluk ezeket a hétvégéket. A Boden-tó mellett laktak egy 18. századból való kiskastélyban. Georg szülei kövérek voltak, és úgy néztek ki a piros arcukkal, mint nyáron a kertjükben az almák. Ezeken a vasárnapokon mindig meg kellett látogatnunk Georg nagyanyját is; ehhez a szülők ragaszkodtak. Az idős hölgy két alacsony szobát lakott a felső szinten. Már régóta nem hagyta el az ágyát. Mi Georggal mindig a visszautazásunk előtti utolsó pillanatig halogattuk ezt a látogatást. A nagymama szobájában télen-nyáron működött a fűtés, amitől rettenetes hőség volt. Kellemetlennek éreztük az öregasszony hangját, a tekintetét és a szagát. Amikor odafönt voltunk nála, egymás mellett kellett állnunk az ágya előtt, ő az iskoláról, a jegyeinkről és a tanárokról kérdezgetett, és ha jól válaszol tunk – szinte mindig hazudtunk –, mindketten kaptunk tőle egy-egy pénzérmét, amelyet az erszényéből halászott ki vékony ujjaival. Georgék házában rengeteg kép volt fölakasztva; megsötétedett csendéletek, fácánokkal és foglyokkal, páncélt vagy bársonyruhát viselő ősök, vadász- és lovasjeleneteket ábrázoló rézkarcok. Csupán az öreg hölgy szobájában volt egyetlenegy kép, amely sem a házhoz, sem a lakóihoz nem illett. A nagymama az ágyával szemben akasztotta fel: déltengeri környezet, két ruhátlan nő hever a tengerparton, közöttük egy sárga kutya hempereg. Ragyogóan élénk színek, nagy felületek, árnyék nélküli figurák. Mindig is szerettem volna alaposabban szemügyre venni a képet, de az öreg hölgy szeme előtt sosem mertem. Sok évvel később meglátogattam Georgot a hamburgi házában. Már felnőttek voltunk, Georg gyerekei egyetemisták voltak. Gyerekkori barátom beházasodott egy jómódú családba, és ingatlankereskedéssel komoly vagyonra tett szert. Hamburgi házuk a 20-as években épült, és úgy volt berendezve, ahogy az ilyen házak mind: Bauhaus-lámpák, Eames & Jacobsen bútorok, dekoratív könyvsorok és zöld kanapék. A teraszon álló kényelmes fotelekből látni lehetett az Elbát és a túlpartot. A kandalló fölött ott lógott a Georg nagymamájának halottas szobájából való kép. Georg azt mondta, hamisítvány; egy Gauguin roppant silány másolata. Olvasta a nagyanyja naplóit, amelyeket a halála után az éjjeliszekrényében találtak. A nagymama a háború után néhány évig Madridban élt; ezt a családban már senki nem tudta. Alighanem azért ment oda, hogy megszabaduljon végre az állandó rokoni felügyelettől. Madridban lett egy szeretője, egy festő. Ez a férfi ajándékozta neki a képet. Georg nagyanyja, akit mi mindig szigorú, sótlan öregasszonynak láttunk, ezt írta a naplójában: „Ő az egyetlen férfi, akivel teljes egész vagyok. Meghalni nem rossz dolog, de rossz, ha valaki megszűnik szeretni. A hátralévő életemben már mindig csak egy fél leszek.” És Michelangelo egyik szonettjéből idézett: „Nel vostro fiato son le mio parole – szavam a lélegzetedben születik.” A naplóíró akkor huszonhárom éves volt; három évvel később hozzáment Georg nagyapjához és a Bodentó melletti kastélyba költözött vele. Sokáig álltunk a déltengeri jelenetet ábrázoló kép előtt. Végül Georg azt mondta, ez az értéktelen kép a legnagyobb kincse.
