Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 1. szám - Ferdinand von Schirach: Tizennégy; Harmincöt (Tatár Sándor fordításai)
46 az ívelt fahíd, a teniszpálya a fehér nadrágot belepő és a cipőkre tapadó vörös salakkal, az uszoda, amelynek víztükrén levelek sodródtak, az üvegház és a viharvert kertészet, a lóistállók – mindez rég nincsen már. Haroldnak igaza volt: gyerekkorom végtelennek tűnően lassú napjai, apám cigarettáinak füstje, az enyhe nyári esték borostyánfénye – ez a világ már csak bennem létezik. Másnap reggel a hotelportás egy vastag borítékot adott át. Harold azt írta, nem tud lejönni reggelizni; túl sokat ivott, de jó utat kíván hazafelé. A borítékban egy könyv volt – fogalmam sincs, hogy tudta fölhajtani –: Eichendorff költeményeinek egy régi kiadása. Jóval később, az Európába tartó éjszakai repülőjáraton eszembe jutottak az éjszakai utazók , és lapozgattam a könyvben. Harold egy, a ház at ábrázoló, rettenetes képeslapot tett be a lapok közé. Az egyik vers két sorát aláhúzta; ha valaki a hazáról beszél, én óhatatlanul is mindig ezekre gondolok: Mindnyájan hazavágyunk, És nem tudjuk, hová. Harmincöt Egy művészettörténésszel lesz találkám hamarosan. Az egyik újságban az állt, hogy 1938-ban, Bécsben a nácik kifosztottak egy családot; egy korábban az ő tulajdonukban álló festményt később a dédapám „vásárolt meg”. Háború után a szövetséges hatalmak lefoglalták a dédapám és a nagyapám vagyonát. Néhány évvel később a nagyanyám Münchenben visszavásárolhatta a képet a hatóságoktól – nevetséges összegért. Pár nappal később, írja a továbbiakban az újság, nagy nyereséggel adott túl rajta. Az illető család leszármazottai ma New Yorkban élnek. Soha nem kapták visz sza a képet. Tanácsot kérek a művészettörténésztől, mi az, amit most tehetek. A számtalan büntetőeljárás, amelyben védőügyvédként részt vettem, azzal a felismeréssel szolgált, hogy olykor segít az áldozatok felvilágosítása. Csak ha ismerjük a gonoszt, akkor tudunk tovább élni vele a világban. A taxiban újra megnézem az elrabolt festményről az újságban közölt képet. Csinos, békés táj Hollandiában, piros tetős ház cégérrel, a háttérben kéttornyú templom, férfiak és asszonyok, gyerekek, fák, kékesszürke ég. A kép alighanem csak másolat, olvasom a cikkben, úgyszólván értéktelen. Ám ez nem igaz. Georg gyerekkori barátom volt. Kezdetben a szüleink nem látogathattak minket az internátusban, csak szünidőben utazhattunk haza, és csak háromhetente volt szabad telefonálnunk a szüleinknek. Csak a harmadik korcsoportban (amikor tizenhárom évesek voltunk) lazítottak a páterek a szabályokon. Nem tudom, azért-e, mert idősebbek lettünk, vagy egyébként is belátták, hogy abban az időben életszerűtlen már a régi szigor, mindenesetre attól kezdve minden harmadik hétvégén elutazhattunk.
