Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Steinmacher Kornélia: Berendezkedés (Nyerges Gábor Ádám verseskötetéről)
125 Steinmacher Kornélia Berendezkedés (Nyerges Ádám Gábor verseskötetéről) Nyerges Gábor Á dám legújabb kötetében minden eddiginél szkeptikusabb és szarkasztikusabb lírai én mesél a kudarc számtalan formájáról, amelyek egyaránt érzékenyen érintik, legyenek azok a legtöbb ember szemében szinte észrevehetetlenek, jelentéktelenek, kicsikvagys nagyok. Olykor egy adott szituációra, olykor egy egész emberi életútra vonatkoznak , és előkerülnek önmagunkkal és másokkal szemben megélt formái is. A csalódások diagnosztizálása és szenv telen iróniával átélt részletezése a versírás aktusán keresztül nemcsak egyfajta tükörként funkcionálnak, amelyben a lírai én önmagát és a környezetét szemléli, hanem az egyént ért traumát is segítik feldolgozni, biztosítják a lehetőséget az újonnan kialakult helyzet elfogadására. Az a beálló, a versek keletkezése alatt fennálló válságszituáció, amelyet a lírai én a szarkazmus burka alól megpróbál folyamatosan kezelni, egy meghatározó kudarcról árulkodik. A verselő sz ámára valami tehát feltette az i-re a pontot, amely miatt úgy érzi, már nem tud többet zsigerből lelkesedni és remélni. Ez az állapot pedig egyfajta határhelyzetet jelöl ki: A lírai én tehát egy olyan szituációból, élethelyzetből szemléli önmagát és környezetét, ahol a profani zált „tükör által homályosan, akkor majd színről színre ” gondolatkörével az emberi életutat osztja ketté. Akképp pozicionálja magát, hogy épp annyi élettapasztalat és kudarc van a háta mögött, mint amennyivel e két szakasz határára el lehet kerülni, és egyben könnyen át is lehet billenni a túloldalra. E kötet szemlélődő hőse pedig úgy egyensúlyoz ezen a határon, mint egy kötélen a cirkuszi akrobata, miközben fakír módjára, szántszándékkal zuhan alá újra és újra a „rossz” irányba. Közben pedig jót röhög saját magán, vagy inkább egykori önmagán, valamint mindenen és mindenkin, aki erre az egykori önmagára emlékezteti. Így többek között a rózsaszín ködben leledző, dickensi szép reményekkel a szerelem vagy a tudomány homályába burkolódzó ifjakon is jót mulat. „..s elhiszik, ezek a kis hülyék, ezek az eddig mit sem tudó, épp csak eszmélni kezdő kis égitestek, hogy valóban tőlük és miattuk van remény, mert a Föld nevű helyen, bizonyos, egyre több, komoly szakmai presztízzsel bíró szaktudományos forrás által is megerősítve mostanában az a hír járja, hogy egyenesen ők találták fel a szerelmet.” (Lebegés, 47)
