Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Steinmacher Kornélia: Berendezkedés (Nyerges Gábor Ádám verseskötetéről)
126 Mindeközben ő maga meg igyekszik velük együtt érezni, s egyben otthonosan mozogni a világban azután is, hogy elvesztette a szemellenzőjét. A múlt és a jövő úgy opponálja magát, hogy az egykori biztonságot nyújtó, tartósnak, akár öröknek tartott kapaszkodóknak nincs nyoma a mában. Ez a nosztalgia azonban nem a már megszűntről és az idill és harmónia tényleges birtoklásá ról szól, hanem az illúzió elvesztéséről. A lírai én szorgosan kapargatja a rózsaszín cukormázat az egykor voltról, s mint egy megszállott nyomozó, saját emlékeiben kutatva teszi meg azokat a felfedezéseket, amelyek bizonyítják a pozitívként megélt élmények hamisságát. Az új szemüvegen – vagy fényképező lencséjén – keresztül így válik látszattá többek között az egykori nagy szerelem, vagy tűnik végérvényesen elérhetetlenné az, hogy valami igazán rendkívülit teremtsen az egyén a világban. „ott tartott e hosszú, most már belátja, túlzottan is hosszú, hosszan végiggondolt belső hasonlata előtt, hogy e sok embernyi sok életből melyik nap éppen melyiket élje, melyik életéhez melyik garnitúra emlékét, élményét, frissiben szerzett vagy varázsütésre nagyon régről előkerült, szinte már teljesen el is feledett barátait próbálja föl, hogyha sikerülne valami az életében, valami nagy és jelentős, maradandó és visszavonhatatlan. Basszameg.” (A síkból kiemelkedne, feltöltődne, 21) Ráadásul maga is jól tudja, hogy milyen buktatók rejlenek már önmagában az emlékezés folyamatában, az emlékezéstechnikában egyaránt . A csalódások azonban nem választhatóak le egymásról – mindig valami kölcsönösséget feltételeznek –, a lírai én akár magával, akár más emberrel, akár a világgal kapcsolatban csalódik, ennek kapcsán mindig tudatosul benne az, hogy ezért az érzésért, állapotért egyszerre felelős ő maga és a környezete is. Ebből is következik az a kettős, mondhatni párhuzamos és óvatos szemlélődés, amelyen keresztül a lírai én úgymond egy karnyújtásnyira lesz tőlünk, a világtól: egyszerre lesz közelebbi és elérhetőbb, miközben az is egyértelművé válik, hogy ezt a karnyújtásnyi távolságot nem lehet már lerövidíteni. A verselő őszinte és nyitott, ugyanakkor érzékelhető, hogy előzetes megfontolásból mindig van olyasmi, amit nem mond ki, amit nem mutat meg magából. Szarkazmusa ellenére empatikusság jellemzi, de ez az empatikusság sosem válik egyenlővé a teljes azonosulással. Eközben az idő és a tér érzékeltetésére, megjelenítésére is jellemző, hogy olykor egész otthonosságot sugároz, ugyanakkor felbukkannak benne olyan
