Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Demeter Zsuzsa: A történetek megtalálják medrüket (Kabdebó Lóránt: Esettanulmányok? Sorsvállalások!)
124 Egyértelmű hát, hogy a Szabó Lőrinc-i életpálya és életmű lesz Kabdebó minden írásának hivatkozási alapja – e szegődés lenyomatát egy tanulmány („Ahogy lemondok, meg úgy értlek” – Illyés Gyula és Szabó Lórinc összecsengő versei) őrzi e kötetben, bár ez sem igaz teljes egészében – Kabdebó a Szabó Lőrinc-i költészeten keresztül olvassa a magyar irodalmat, s akár Kassákról, akár Simon Attiláról vagy épp Fekete Vincéről szóljon, a szálak összeérnek, irodalmi víziójában ennek a költészeti hagyománynak a továbbélésére, használhatóságára kíváncsi, általa válik „személyes üggyé” az éppen olvasott és elemzett kötet. Mintha Kabdebót csak azok a szerzők hoznák lázba, akik Szabó Lőrincről is elárulnak valamit – például Fekete Vince kötete ráébreszti, hogy „ miért nagy költő ” Szabó Lőrinc. „És akkor – ez már személyes ügyemmé tette a kötetet! [Fekete Vince Vak vissszhang című könyvéről van szó, D. Zs.] – közepe táján felfedezed, hogy ez a hozzád képest taknyos költő már az életútjának felén felfedezte azt, amit én csak a vénség kezdetekor, mostanában pedzegetek: hogy Szabó Lőrinc miért nagy költő, miként él benne és költőutódjában egész életpályáján át egy sajátos kettősség. Ugyanaz, amit költőutódja, Fekete Vince is első olvasható versétől kezdődően alkotásaiba bele tudott fogni. A versalkotás szemléleti alapozásában megnyilvánuló modellszerűség, az ugyanaz szerkesztői jelenléte és a mégis mindegyik versben jelenlévő más csodálatos kettőssége.” (449.) Viszonyít, párhuzamot von, ellentéteket fedez fel, sajátjává tesz, be- és felismer, töpreng és rácsodálkozik olvasónaplójában (Ámulatból ámulatba – a barátság járszalagján. Napló Temesi Ferenc, Szepesi Attila, Fekete Vince, Zalán Tibor olvasása közben) – olyan őszinteség gel és szeretettel, ahogyan csak az a kritikus tud, aki megengedheti magának, hogy „előre tervezetlenül” fedezze fel a maga számára az elfelejtett vagy téves előítéletek mentén leírt írókat-költőket, vagy aki enged „baráti sugallatoknak”, s aki kellőképpen nagyvonalú ahhoz, hogy korábbi tévedését revideálni tudja. (S nem mellesleg, aki megengedheti magának, hogy csak azokról írjon, akikhez el tud szegődni – vajon milyen lenne egy kabdebói bíráló kritika?) Mindeközben az újonnan felfedezett szerzők is megtalálják a kabdebói vízióban a nekik eleve kijelölt helyüket, egymáshoz szegődnek („Ezeknek a könyveknek a kezembe kellett kerülniük”, mondja Temesiről. „Ezeknek a könyveknek bele kellett ivódniuk írásaim történetébe. Mert Habent sua fata libelli.”), régmúlt korok történetei érnek össze egy „serivástól” tartózkodó beszélgetésen a Károlyi-palota udvarán, hogy egy „élet eszményének” rajzolatát adják. Nem tanulmánykötet, nem önéletírás Kabdebó Lóránt kötete – hanem (a szerző szavaival élve): mértéket rejtő műalkotás. (Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2019)
