Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Surányi Dezső: A Duna–Tisza közi tanyák – pannóniai gyökerekkel?
101 vasmarha, juh) vagy Erdélyben (elsősorban, juh, kecske, bivaly, ló). A mohácsi csatavesztést követően az Alföldön felgyorsult az aprófalvak pusztulása, de az Árpád-kori településrajz és aprófalvak is már eleve pusztulásra voltak ítélve. 1526 után a futóhomok és a szik (főleg juhok, kecskék és szamarak), a mocsár, valamint az árteres öntéses területek (nagyállattartás: marha és bivaly) aránya nagyon megnőtt. Az alföldi táj ijesztő méretű elnéptelenedése – kihalás és elvándorlás miatt – a török kiűzése után újra telepítéseket kívánt (vö. a Neoaquistica Comissio-val!). Szabó István és Erdei Ferenc (ld. a könyveit: Futóhomok 1937, Magyar falu 1940, Magyar tanyák 1942) a magyar tanyarendszer erejében, de nem számoltak talán azzal a politikai-gazdasági fordulattal, amelyet a szocialista korszak tagosítási, vidékfejlesztési, majd utána a privatizációs és vidékfejlesztési politikai törekvések okoztak. Für Lajos (1980) joggal vélte úgy, hogy a belterjes gazdálkodás, a belterjes tanya nem kizárólag a kertészeti termelési ágak sajátja, hanem lehet az istállózott állattenyésztésnek is jellemzője, csak nem kizárólagos formálója. Für hangsúlyozta, hogy a kertkultúrás tanyásodás Cegléd, Kecskemét, Kiskunhalas, Nagykőrös, Szabadka, Szeged és néhány kisebb (főleg Duna–Tisza közi) körzet jellemzője volt. Szabó 1929-ban publikálta a tanyarendszer kialakulásának történetét és sorra vette természeti, gazdasági és társadalmi tényezőit, ezzel Erdei Ferencet is megelőzte. Balogh (1962 és 1965) az alföldi tanyákat három csoportba sorolta: gabonatermesztő tanyák (az Alföld délkeleti részén), gabonatermesztő és vegyes szántóföldi kertes tanyák (Duna–Tisza közén) és főleg állattartó és csak részben földművelő tanyák (Jászkunságban, Debrecen környékén). Fürnek (1983) egy másik munkájából kiemeljük, hogy mely gyümölcsfajok domináltak a kertes tanyák üzemi rendjében – gyűjtésünkkel kiegészítve (Surányi 2018) meggy, szilva, dió, fehér és fekete eper, elvétve birs vagy naspolya, és természetesen különféle művelésű (gyalogszőlő, lugas) szőlők tartoztak a miliőbe. Az elmúlt másfél évszázadban szőlőköztesként már nemcsak gyümölcsfák jelentek meg, hanem a burgonya, paradicsom, szamóca, ritkábban étkezési paprika, karós bab, vöröshagyma, sárgarépa, petrezselyem, olykor sárgadinnye; virágok közül mályvarózsa, nőszirom, porcsinrózsa, díszbab, orgona, sövényszulák, hajnalka, estike stb. teszik otthonosabbá a hétvégi, gazdálkodási – olykor a lakókörnyezetet. Sajátos a birtokhatár jelölése, az oldalakon széles és gereblyézett barázda, a két végén a területnek lugasszőlő, nyesett akác, koronaakác, bokormeggysövény és aranyribiszke- (ti. „garád’) vagy tamariska- (kizárólag a tanyáknál) bokrok zárnak le. Az alföldi települések határában a tanya szétszórtan álló, rendszerint egy lakóépületet és néhány hozzá tartozó gazdasági épületet magába foglaló, állandóan lakott magános telep. A 20. század közepéig a tanyák kisebb-nagyobb paraszti földbirtok legmagasabb pontján álltak, a mezőgazdaság nagyüzemi átszervezése óta azonban egy részük nagyüzemi táblákba került és háztáji tanyaként (Romány 1973) élt tovább. A 20. századi állapotokat véve alapul a településföldrajz kutatói, és részben a történészek is sokáig úgy vélték, hogy a tanyák a török uralom alatt kialakult nagy határú óriásfalvak bomlásával, a nép széttelepülésével jöttek létre.
