Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Surányi Dezső: A Duna–Tisza közi tanyák – pannóniai gyökerekkel?
97 felé vezető út kiindulópontja. Délen a Lugio-Contra Florentiam átkelő szerepe volt fontos, mivel innen indult Szeged felé az igen forgalmas út, amely a szarmata szállásterületek központjához, a Körös–Maros torkolat közti Tisza-szakasz felé haladt. A legdélebbi ismert és megerősített hídfőállás nem a Duna partján, hanem Bács település melletti kis folyócskánál állt. A szőlő és az őszibarack megtelepedésében – gyaníthatóan – ennek szerepe lehetett. Ismert egy korabeli beszámoló, amely a Szentendrei-szigeten létrehozott átkelőhelyek használatát bizonyítja, egy konkrét harci cselekmény kapcsán, vagy 375-ben, a gödi sikertelen erődépítésnél is. Működő átkelőről Verőcénél Ammianus leírása számolt be. Nehezen hihető viszont békésebb időkben, hogy az Alföld, különösen a Duna–Tisza közén csak egyirányú és hadi természetű lett volna a kapcsolat Pannónia és a Duna–Tisza között. A Duna jobb partján állomásozó római csapatok és veteránjaik bizonyosan békésebb módon is érintkezésbe kerültek – és voltak az ottani lakossággal, pl. a szarmata szolganéppel vagy szabad emberekkel. Vagyis az alföldi tanyásodást azért nem látjuk középkori eredetűnek, mert a régi földművelő tanyák épp pannon-szarmata – és már pannon elemeket is viselhettek, régen volt épületromhalmokon épültek a 18–19. századi tanyák. 322-ben a szarmaták az Aquincumtól délre eső területekre betörtek. A büntető expedíciót maga a császár, Constantinus vezette, a római erők június-júliust töltötték az Alföldön, majd Margumnál visszatértek Pannóniába – gazdag zsákmánnyal. Constantinus császár büntető expedíciója során sok foglyot ejtett, akiket belső területeken telepítettéek le; ez volt a második nagy szarmata betelepítési hullám. Az Alföldön élőkből lett alattvalók biztosan sok gazdálkodási módszert megtanultak Pannóniában, a rómaiak jól megismerték a szarmaták világát. Visy (2000) és mások szerint is, a Csörsz-árokrendszer megépítése idején a szarmaták már nem voltak képesek egyedül megvédeni szállásterületüket. Ezután válhatott szükségessé a nagyobb arányú római katonai jelenlét biztosítása az Alföldön, amit a sáncok építése is feltételez, ez azonban korábban lehetetlen lett volna. Az erős gót támadás után már inkább a romlás lett a jellemző, amit a szarmata belháború csak súlyosbítani tudott. Előkelőségeik Pannóniában rekedtek, a szolganép pedig visszatért az Alföldre. A birodalomba szarmatákat a 4. században három nagy körzetben telepítették le, ún. laetus telepeken. Állami földeken kaptak letelepedési engedélyt, és polgári közigazgatástól elkülönült tömböket alkottak. De a 4. század végére e telepek nagy része már lakatlanná vált, mert ezek a szarmaták is visszatelepültek az Alföldre. A kényszerű szövetség mindkét nép számára ugyan előnyöket is rejtett, de már nem tudta szolgálni a szarmata gazdálkodási rendszer fejlődését. Népek forgataga az Alföldön A római csapatokkal a dunai hídfőállásoknál a Dunán inneni, így a Duna–Tisza közi és tiszántúli területekre lépve – képletesen ugyan, de megkíséreljük megkeresni a lehetséges kapcsolatot és a hatását, ami a Dunántúlról érhette az Alföldet, talán a Felvidék és az Északi-Középhegység peremvidékét, és természetesen
