Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Surányi Dezső: A Duna–Tisza közi tanyák – pannóniai gyökerekkel?
94 is alapítottak, melyeknek lakossága és gazdasága részben a római hódítás után is megmaradt, a kelta eredetű helynevekkel együtt. Kr. e. 1. évezred folyamán az Alföld re lovasnomád szkíta törzsek, majd a Dunántúl római korszaka idején – a velük rokon szarmaták (jazigok) költöztek be. Viszont nem maradt hatás nélkül a dákok és géták uralma sem. A szkíták (régi kifejezéssel szittyák, perzsául szakák) a délorosz sztyeppékről érkeztek, akik több évszázadon keresztül az Alföld és az Erdélyi-medence meghatározó népességét alkották. A Kárpát-medence terület használata a kelta korban egyre inkább megnőtt. A La Têne-kultúra minden előbbi népcsoportnál magasabb fejlődést hozott, de csak a Kr. e. 3. században került a Kárpát-medence egész területe a bevándorló kelta törzsek uralma alá. Legfőképp a Dunántúl, de az Alföld, a Felvidék és Erdély egy része is. A rómaiak megjelenése Pannóniában Pannónia meghódítása fokozatosan történt, aminek a magyarázata a Római Birodalom már akkorra nagy kiterjedése, s abból eredően a katonai és polgári igazgatás nehézségei megfontoltságot kívántak. Ugyanakkor a hadtáp- és kereskedelmi útvonalak működtetése, a segédcsapatok szervezése és az egyre fenyegetőbb barbár betörések mégis indokolták a terjeszkedést. Augustus császár teutonburgi veresége a római légiók allokációját megváltoztatta. Kr. u. 30 körül szarmaták jelentek meg a Duna–Tisza közén, szükségessé vált a keleti határrész megerősítése is. A mozgalmas történelem a Kárpátmedencében nem gátolta a gazdasági, demográfiai és kulturális fejlődést, a latin nyelv és írás és a római szokások terjedését. A terület a birodalom keleti védőbástyájának szerepét látta el, a lakosság nagy része katonáskodással foglalkozott. Az újonnan elfoglalt illír-kelta lakosú területen az itt élő népek kultúrája keveredett a rómaival, és fokozatosan romanizálódtak, miközben újabb kelta csoportok is érkeztek. Pannóniának nagy kereskedelmi és katonai szerepe is volt. A Duna mint természetes határvonal mentén egyrészt az Alföldet és a Felvidéket ekkoriban elfoglaló szarmaták és nyugati germán törzsek, másrészt a mai Szerbia felől terjeszkedő dákok ellen védte a Római Birodalmat. A dákok legyőzése után a 2. század második felétől az északi határnál megtelepedett germán törzsek és kelet felől a szarmaták egyre nagyobb fenyegetést jelentettek a Római Birodalomra. A „keleti végeken” meg nőttön-nőtt az ismétlődő háborús veszély: a barbárok erőszakos földfoglalásokba kezdtek, megszállták Brigetio légiótáborát, felgyújtották Aquincumot és feldúlták mindkét pannóniai tartományt. Római ellentámadás 172-ben indult, Marcus Aurelius légiói 180-ban súlyos csapást mértek a barbárokra, a lakosság militarizálódott, komoly szerepet játszottak a trónviszályokban a 3. század folyamán. Diocletianus reformjai s a sűrűsödő barbár betörések miatt viszont csökkent a pannóniai légiók katonai jelentősége. Valentinianus (364–375) megerősítette ugyan a határvédelmet, sőt az ellenséges területekre is erődöket építtetett, talán ezzel magyarázható, hogy a római gazdálkodás módszerei nem tudtak igazán hatni a Duna–Tisza köze és általában az Alföld
