Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - Timár Judit: Búcsú Csatári Bálinttól
92 kutatóintézeti munkából már nyugdíjba vonult, de tenni akarását egy percre sem maga mögött hagyó vezetője, de már jóval korábban, az 1990-es évek nagyszabású Alföld-kutatási programok irányítójaként is. A geográfusok és regionalisták mellett maga köré tudta gyűjteni az Alföldért elkötelezett hazai történészt, etnográfust, szociológust, közgazdászt, tájépítőt vagy hidrológust. Sosem láttam olyan sok és sokféle szakembert olyan hatalmas munkára hatékonyan egybefogva kutatni, mint azokban a vizsgálatokban. Ahhoz a munkához nem kellett innovativitást, gyakorlati használhatóságot kikövetelő „fentről jött parancsszó”. Magától értetődően, azaz a benne dolgozók kutatói indíttatásából volt sikeres. Csatári Bálint hiteles Alföld-szeretete igazi partnerré tette a közreműködő politikusokat, döntéshozókat is. Mint ahogy személyes ismerősévé tudta tenni mindazokat, akik érdeklődve olvasták az ő szerelmes földrajzát. Mert becsempészte azt a kecskeméti közéletbe, a vidéki gazdák vagy alföldi politikusok, civilek gondolkodásába, az egyetemi hallgatóinak írt közkedvelt blogjaiba, a kirándulásokba, sőt – mint egy irodalmi élményt nyújtó írásá ból sejtem – a kocsmai beszélgetéseibe is. No és, mint egy olyan gondolkodó, aki magát elsősorban tanárnak tekintette, a hajdan volt tanítók igazi sokoldalúságával adta át a tudását a jövő tértudományait művelőknek a legkülönbözőbb katedrákon. Április végén meghívtam az ELTE-re előadást tartani a vidékkutatásról és -fejlesztésről. Ott ültem a geográfus hallgatók között, fél szemmel őket figyelve, ahogyan szinte kivétel nélkül itták a szavait. Volt szó izgalmas tényekről és problémákról, új megközelítésekről; egymást váltották a tartalommal teli, sokatmondó térképek, a „természet világát” és a hely szellemét vagy tér és társadalom viszonyát kifejező fotók; jelen volt ott szigorúság, humor és költészet. A hallgatók tekintete a saját reakcióimat tükrözte vissza: szellemes, okos, kritikus, érzelemdús, de mindenekelőtt, hiteles előadás részesei voltunk. A pillanat visszavitt a múltba. Azon tűnődtem , vajon hogy tudta megőrizni ugyanazt a lelkesedést, amit akkor láttam a szemében, amikor a szegedi egyetem fiatal tanáraként először szólított meg. Nem sejthettem, hogy már egyetlen diákcsoport sem tapasztalhatja meg ugyanezt az élményt, hogy abban az áprilisi előadásban múlt és jelen is az emlékezés megismételhetővé már soha többé nem tehető terébe zárul.
