Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)

2020 / 3. szám - Timár Judit: Búcsú Csatári Bálinttól

91

folytatódó középiskolai tanítás sem teljesen új korszakot nyitott számára, hiszen az egyúttal visszavitte őt egykori alma materébe. Nem szakadt ki ugyanakkor előző életteréből sem teljesen, hiszen végül

a Szegedi Egyetem Gazdaság- és Társadalomföldrajzi Tanszékén 35 éven át tanított címzetes egyetemi docensként. Az a tapasztalat viszont, amit a középiskolásoknak vezetett táborokban szerezhetett, szintén végigkísérte egész életét. Bizonyára számos barátja tudna sosem feledhető élményeket sorolni az Alacsony- és a Magas-Tátra hegyeiben később vele tett kirándulásokról, de az ő szerelmes földrajza sejlik fel azokon az unokákkal megörökített családi kirándulásfotókon is, amelyek ezért tanórákon is nagyszerű szemléltetőeszközök lehetnek. Berettyóújfalui évei alatt is természetes volt számára, hogy igyekezzen megérteni saját földrajzi környezetét. Az MTA Földrajztudományi Kutatóintézet Békéscsab

ai Osztályának kutató tanári öszt

ön

díjasaként, majd aspiránsként a Sárrét faluföldrajzából írt kandidátusi értekezést. A mindeközben elsajátított tudása és vezetői képességei műhelyalapító szerepbe, majd később az MTA RKK Alföldi Tudományos Intézete igazgatói pozíciójába emelték, de már egy másik helyszínen: Kecskeméten. Immár ő fonta azokat a szálakat, melyek összekötötték saját és mások múltját a jelennel, élete korábbi helyszíneit az újabbakkal. Egykori berettyóújfalui, szegedi diákjai közül toborzott maga mellé kollégákat, felsőbb vezetője lett a békéscsabai fiatal csapatnak is. Idő és tér ilyen egybeszövődése rajzolódik ki nyilvánosan felvállalt kutatói identitásában. Az Alföld iránti érdeklődését, illetve elkötelezettségét firtató interjúkérdésre pár éve így válaszolt: „Karcagon születtem, egy bihari faluban, Zsákán nőttem fel, Berettyóújfaluban jártam gimnáziumba, Szegeden végeztem az egyetemet, majd Tóth József aspiránsaként heti rendszerességű békéscsabai szakmai konzultációk után, Enyedi György hívására költöztünk Kecskemétre, s így szűkebb családom öt tagja az Alföld öt különböző településén –

zömmel mezővárosában –

született, akkor ebből lehet, hogy az is következik, hogy számomra eleve elrendelt volt ez a feladat.”

Csatári Bálint valóban ízig-vérig Alföld-kutató volt, de sosem zárta merev határok közé vizsgálata tárgyát sem térben, sem a megismerésé

hez vezető utat illetően. Tanulmányozta „szigorú” matematikai-statisztikai módszerekkel, az ország más régióihoz viszonyítva-mérve, folyamatosan gondolkodott róla az európai uniós fejlesztéspolitika kontextusában, s lengyel geográfusokkal vagy Minamizuka Shingo japán történészprofesszor barátjával is többször megvitatva, távoli tájakkal összehasonlítva kereste az Alföld sajátosságait. A számok, térképek, politikai szándékok által kirajzolt mentális terek mellett igen fontosnak tartotta a megélt terek tanulmányozását. A végső cél a kisvárosi, kistérségi, falusi, tanyai, többnyire vidéki alföldi emberek segítése volt, akár életkörülményeik egyenlőtlenségeit tárta fel, akár a hely szellemét igyekezett megérteni. Ez a cél például a békéscsabai fiatalkori piackutatásait éppúgy vezérelte, mint kecskeméti nyugdíjas élete hétköznapjait. Pár éve azt írta, nemcsak vásárolni, de eszmét cserélni is járt minden szombaton a kecskeméti piacra, mert „az igazi, őszinte, mélyről fakadó emberi gondolatok személyesen átélt cseréjénél kevés jobb dolog van a világon”.

Ilyen „gondolatcserével” képzelte sikeresen megvalósíthatónak a területfejlesztést, s különösen a helyi bázisú tervezést. A tájat, régiót, települést igazi kapcsolatépítőként formálta. Úgy is, mint a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat