Forrás, 2020 (52. évfolyam, 1-12. szám)
2020 / 3. szám - A Magyar Művészkönyvalkotók Társaságának munkái
89 a művészkönyv. Miként tanúi lehetünk egyfajta recyclingnek, újrahasznosításnak is, amikor már valóságosan funkcióját vesztett tárgyak, tárgyfragmentumok, maradékok – urambocsá! –, hulladékok vagy épp más könyvek születhetnek például újjá a művészi kreativitás keretei (és a művész kezei) között. Sajátos és logikus kérdés (lehet) a művészkönyvvel kapcsolatosan (s ezzel visszatérek egy korábban felvillantott problémára), hogy e tárgyakon, illetve tár gyakban milyen fontosságot kap a betű, a szöveg. Nos, itt is kétféle művészi alko tói válasz lehetséges, hiszen van, aki jelentős szerepet ad/szán a betűnek (akár nyomdainak, tipografizáltan, akár keze kalligrafikus rajzolata által), illetve a szövegnek, de ez persze ez esetben lehet pszeudoszöveg, melynek egyfajta vizuális, képi hatása van. S természetesen ismertek olyan művészkönyvek, melyekben nem a betű, a szöveg attribútuma kerül előtérbe, hanem egyéb esztétikai jellegzetességek. S persze szabadság van stílusban is. Manapság a művészkönyvben éppúgy jelen van az arte povera vagy a minimal art, mint a konceptualitás és a konstruktivitás, sajátos organikus eszmeiség, megtetézve különböző fotográfiai, printalkalmazási módozatokkal. S a művészkönyv szabadságot ad a példányszámban is. Nincs szabály. Lehet a tárgyat egy példányban is előállítani, s lehet többet is készíteni ugyanabból a műből. Itt jegyezzük meg, hogy a magyar művészkönyvnek talán az az egyik különlegessége és sajátos jellemzője a külföldi törekvésekhez képest, hogy a hazai alkotók inkább kedvelik az egyedi darabokat, míg külföldön inkább találkozni kis sorozatokban megvalósított művészkönyvekkel is. Úgy tűnik, hogy a művészkönyv, melynek önálló nemzetközi léte csak évtizedekben mérhető (kezdeteit a hetvenes évek elejére, a kasseli Documentához vezetik vissza), mint fiatal alkotói terület lassan beépül a műtárgykultúra szövedékébe. Mára már eltávolodott korábbi, a rendszerváltozás előtti (egyik) funkciójától, nevezetesen, amikor szamizdatként is megjelentek művészkönyvek vagy éppen fordítva: művészkönyvként jelentek meg szamizdatok, s a parabolakarakternek volt fontossága. Mostanra e tárgyaknak jellemzően nincs politikai jelentésük, vagy csak igen áttételesen. Mára az emberi imagináció tárgyaivá válnak, melyeknek komplex hatásmechanizmusa, megjelenése e munkákat egyedivé teszi a műtárgystruktúrában. Hamvas Béla tehát arról írt, hogy milyen jó recenziót írni az általa imaginárius könyveknek jelzett nem létező művekről. A fenti sorokban azt szerettem volna jelezni, hogy az imaginárius jellegzetesség nagyon is megvan a művészkönyvekben. A kapcsolódás e gondolatmenethez pedig azért szerves, mert érezzük, hogy amíg Hamvas a nem megszületett könyvekről elmélkedik, és azok kapcsán, a művészkönyvalkotók viszont nem konkrét könyveket hoznak létre akkor, amikor művészkönyvet, tárgyat készítenek. Ebben ez a lebegés talán a legszebb, a köztes minőség, az üzenet sokszínűsége, hogy míg a kiindulás a könyv, mint olyan, mégsem könyvet kell készíteni a szó hagyományos értelmében. Tárgyiasul a kép zelet, s a megfogható, nézhető tárgy vadonatúj minőségeket hoz létre és – ami a nézőt igazán érdekli – értékes impulzusokat ad számunkra. Jó szeretni a művészkönyvet. A műtárgyat, melyben a parafrázis eszméje és alkotói gyakorlata is manifesztálódik. Budapest, 2019. december
